2013. december 17., kedd

Piros ruha - képírós játék

Aaron egy kuka tetejére kitéve látta meg. Először nem is akarta megnézni. De volt valami különleges abban a piros színben. Ott virított a sikátor félhomályában, szinte hívogatta, incselkedett vele. Körülnézett. Sehol senki, egyes egyedül volt a macskaköves kis utcában. Óvatosan megközelítette, még mindig nem akart hinni a szemének, tréfára gyanakodott, kandi kamerára. Ismét körülnézett. Egy a kukák között kígyózó fekete macskán kívül tényleg nem volt ott senki. Megfogta, felemelte. A nejlon zörögve egyenesedett ki, a piros ruha most még pirosabbnak látszott.
Tényleg az volt. Egy igazi Télapó ruha. Most, május közepén, egy sikátor kukájára kitéve. Nem kidobva, az látszott rajta. Szépen, tisztán, gondosan kivasalva, eltéve jövő télre.
Ahogy megfogta, szinte megbizsergette a kezét. Majdnem el is ejtette ijedtében. Na, mégis valaki idióta tréfája lenne, és áramot vezetett bele? De a bizsegés, ahogy jött, el is múlt. De mégse tudta letenni. Forgatta-nézegette. Aztán óvatosan kibontotta a védőburkából. Ahogy a ruhához ért, az újból megbizsergette a kezét. De most már nem lepődött meg rajta. Kihajtogatta és magához mérte. Elég magas volt, így meglepődve látta, hogy a ruha pont az ő mérete. Ettől az a váratlan ötlete támadt, hogy mi lenne, ha… És úgy is tett. Körülnézett még egyszer, hogy biztos, hogy senki sem látja, és magára terítette a piros kabátot. A nadrágot kis gondolkodás után végül csak felráncigálta a farmerjére, miközben fél lábon ugrált a csúszos macskaköveken. Mekkora hülye vagyok – gondolta maga is meglepődve az ötletén. A sipkán egy pillanatig azért elgondolkodott, hogy feltegye-e. Elég sokat szöszmötölt reggel a taréjával, hogy az úgy álljon, ahogy kell. De nem tudott neki ellenállni. Óvatosan azt is felvette. Begombolta a kabátot és körülnézett, egy ablakot vagy kirakatot keresve. Pár lépésre tőle meg is találta. Ahogy belenézett az üvegbe, egy télapó ruhás, langaléta ismeretlen nézett vele szembe.
És akkor történt.
Kicsit minden elhomályosult körülötte. Az üveg is, a fények is, mintha hirtelen egy ködpamacs ereszkedett volna rá. Megdörzsölte a szemét, de nem a látásával volt a baj. És akkor képek kezdtek beúszni elé. Pihe.puha hófödte táj felett repült. Kis házak a mélyben, ablakaik, mint megannyi fénylő szentjánosbogár. Tudta, hogy azokhoz a házakhoz megy. Majd örömtől csillogó gyerekszemek. Mosolygó arcocskák. Izgatott nevetés. És papírzörgés.
És olyan boldogság és megelégedettség öntötte el, mint még soha. Egész életében ezt az érzést kereste, hiányolta.
De ezt nem lehet bevallani egy férfiembernek. Ezért inkább mindig jól eltitkolta. Ezért vette fel a punk külsőt is. Nehogy már valaki rájöjjön az ő gyengeségére. Eddig ez egész jól működött is, igaz a belülről feszítő hiányérzetén nem segített. És most rájött, megtalálta. Itt a kukák között. Május közepén.
Ő Télapó akar lenni. Bármi Áron.
A kép kitisztult. Óvatosan levette a ruhát, visszacsomagolta a nejlonba, a vállára csapta és peckesen elindult az Új Élete felé.
Csak egy fekete macska nézett utána a sikátorból.




2013. november 27., szerda

Mesekönyv megjelenés!

Kedves Julcsi és  a Színek Sárkányai rajongók!


Örömmel jelentem be, hogy december közepétől nyomtatott, színes-szagos formában megjelenik a mesekönyv!

10 fantasztikus képpel illusztrálva, mellé letölthető kifestővel!

Itt tudjátok megrendelni: www.juszis.hu


Karácsonyi ajándéknak is tökéletes - akár családtagnak vagy akár magatoknak :)
Olvassátok, terjesszétek :)

Üdvözlettel: Teller Ágnes 

2013. november 9., szombat

Tennessee - képírós játék

Anne letette remegő kezéből a fényképalbumot. Próbálta kimasszírozni, nyomkodta gépiesen és közben azon imádkozott, hogy nehogy egy újabb roham kezdete legyen. „Kérlek Istenem, most ne, ma van vasárnap, ma nem lehet, tudod Te is.” A görcs a kezében enyhülni kezdett. Megkönnyebbülve sóhajtott fel.
Vasárnap volt, a hónap első vasárnapja. Fontos nap. Ilyenkor jöttek hozzá mindig látogatóba az unokái. Itt az otthonban semmi izgalmas soha nem történt. Csak ezek a vasárnapok gördítették előre az időt, hónapról-hónapra. Jöttek-mentek a lakók, néha jött egy-egy új, többségükkel még beszélgetni se lehetett, néha távoztak a régiek. Ahogy George, a nagydarab ápoló szokta mondani, lábbal előre mentek ki az ajtón. Az igazán régiek közül már csak páran maradtak, egyre fogyatkozó számban.
Múltkori látogatásakor hozta az unokája ezt a fényképalbumot. Kitakarították a padlást, mert szobát csinálnak ott Lucynek, a legnagyobb dédunokájának. 12 éves és külön szobát szeretne, olyan igazi lányosat, rózsaszínt, sok fodorral a függönyön és nagy virágmintákkal a falon. Ezt ő mesélte, amikor itt jártak nála. És ő hozta el neki a fotóalbumot is. „Nézd Dédi, mit találtunk!” ujjongott és büszkén mutatta a kopott albumot. Anne hinni se akart a szemének. Ő már azt hitte, hogy réges-rég elveszett, a sok költözésben, a vándoréletben. De most megint a kezébe fogta és belelapozhat. És elkezdte nézegetni a képeket. És emlékek százai törtek fel a régi, kifakult fotók láttán.
És azóta se tudja letenni. Mindig elő-elő veszi. Egy-egy fotón akár órákat tud merengeni. George már meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e vele, aggódott, hogy talán a betegsége kezd elhatalmasodni rajta. Hiába mondta neki, hogy a parkinson nem ugyanaz, mint az alzheimer, minden rendben van az agyával, csak nosztalgiázik, de néha észreveszi, ahogy a szeme sarkából figyeli. Rendes gyerek, jól bánik vele, csak kicsit aggodalmas.
Istenem, ez Jerry meg Christine! Döbbent rá most a fotóra. Eddig valahogy átfutott a kép felett. És akkor beugrott neki az a vasárnap délután.
Ha jól emlékszik valami újságíró járt akkoriban náluk. Ő készítette ezt a képet. Akkoriban édesapja utazóügynök volt, nagyon messzire kellett mindig mennie, hogy megkeresse azt a keveset, amiből ő meg édesanyja a következő hétig élni tudott. Hétről-hétre éltek, mint annyian az országban. Dúlt a válság, sok ezren vándoroltak munka után egyik városból a másikba. Nekik legalább otthonuk volt, édesapjának meg munkája
Jerry a legjobb barátnőjének, Cristine-nek volt a bátyja. Igazi rosszcsont volt, nagyon szerette őket bosszantani. Ők meg nagy élvezettel kergették meg utcahosszan, amikor például ellopta tőlük a babáikat. Végül is nem haragudtak rá, „Áááá , fiúk!” mondták cinkosan egymásra kacsintva, és ezzel elintézettnek tekintették a dolgokat. Christinnel sülve-főve együtt voltak, megosztották egymással azt a keveset, amijük volt. Igazi barátnők voltak.
Azon a délutánon is együtt játszottak a hátsó udvarban, Jerrynek persze, hogy megint körülöttük kellett lebzselnie. Ők el akarták küldeni, de nem ment. A végén addig zríkálta Christine-t, míg az sírva elszalad, Jerry utána. Ekkor szólította le őket az újságíró. Christinenek elege volt Jerryből, az egész világból. Jerry meg meglepődött az idegenen. És akkor kapta le őket.
Hónapokkal később küldte vissza ezt a fotót édesanyjuknak. Ez az egy kép maradt meg Jerryről.
Egy évre rá elvitte a tüdőbaj. Aztán Christineék elköltöztek egy másik városba, mentek ők is a munka után. Azóta se hallott róla.
Anne felnézett a fotókból. Kibámult az ablakon, messze a múltba. Mennyi barátját, ismerősét vesztette el a hosszú évek alatt, és semmi nem maradt utánuk, csak pár fotó meg pár foszladozó emlék egy vénséges öregasszony fejében…
Megint megremegett a keze, leejtette a fotót.
- Néni. le tetszett ejteni valamit – hajolt le érte egy fiatal nő. Lenszőke haja az arcába hullott, egy gyors mozdulattal tűrte hátra, ahogy felállt Anne széke mellől. Ő is egyike volt a vasárnapi látogató seregnek.
Ránézett a fotóra. És megdöbbent.
- Honnan van ez a kép, néni? – fordult Anne-hez. Anne ránézett és mintha Christine tekintett volna vissza rá kicsit idősebb kiadásban.
- Christine? – kérdezte félve Anne.
- Igen, így hívnak, de ki a néni és honnan van ez a fotó?
- Ezt a gyerekeim találták a padláson és a legjobb gyerekkori barátnőm van rajta meg a bátyja.
- Tenessee, 1930as éves eleje?
- Igen, de te honnan tudod?
- Ő az én nagymamám, róla kaptam a nevemet! Itt van ő is, a 217-es szobában.
Anne majdnem rosszul lett a döbbenettől. Christine él, és itt van egy otthonban vele?
- Vigyél oda hozzá – kérte a lányt.
- Persze – mondta a lány és megfordított a tolókocsit.
Anne dobogó szívvel várta a találkozást. Mennyi minden mesélnivalójuk lesz.
Befordultak a szobába. Az ablak fele fordítva egy másik tolószékben egy madárcsontú, törékeny, ősz hajú asszony ült.
- Christine néni, nézd kit találtam az ebédlőben!
Christine lassan megfordult. Még mindig hatalmas kék szemeivel ránézett Anne-re. Zavart mosoly nyílt az arcán. Megrázta a fejét.
- Kik vagytok?
A fiatal Christine nagyot sóhajtott.
- Alzheimer?  - kérdezte megértőn Anne.
- Igen, sajnos már eléggé előrehaladott állapot. Van amikor, senkit nem ismer fel, van, amikor mindenre emlékezik, főleg a régi dolgokra. Reméltem, hogy a nénit felismeri.
- Nem baj gyermekem, majd én mesélek neki a múltról, legalább valaki meghallgat.
És onnantól Anne minden nap mesélt Christine-nek Tennessee-ről, a gyerekkorukról, az életéről.


Ismét ugyanolyan elválaszthatatlanok lettek, mint régen. Egyedül Jerry hiányzott.



****

a képírós játék többi története itt található:

2013. október 22., kedd

Vadászat - Képírós játék

Andrew nem értette, hogy mi történik. Ő csak a szokásos hétvégi vadászatainak egyikére indult a hegyek közé.  Egy gyönyörű szarvasbikát riasztott fel a tisztás szélén. Becélozta, visszatartotta a lélegzetét és lőtt.

 A csattanás hangja valamit eltépett benne. Mintha egy eddig összeszorított rugó szétpattant volna. Az egész testét elöntötte az adrenalin. Minden porcikája felizzott, szétrobbanni készült. Futni, rohanni, minél messzebb! Nem tudta féken tartani magát, nem uralkodott a teste felett. Mintha ő lett volna az előbb kilőtt puskagolyó.

Árkon-bokron át rohant, cikázott a fák között, csak tovább-tovább... Ágak akadtak a ruhájába, tépték-szakították, végül már meztelenül futott, a szíve dübörgött a mellkasában, a tüdeje zihált, izzottak a lábában az izmok.

Kirohanva az erdőből felfokozott érzékeivel érezte a bőrét simogató napsugarakat, a lába alatt eltaposott fű illatát, a madarak szöszmötölését a fák között, egy elrepülő bogár zúgását.  Mintha egyé vált volna a réttel, minden egyes rezdülés, hang, fuvallat újabb információbomba volt számára.  

És akkor meglátta.

A rét végében a szarvasbikát. Ott állt és fújtatott. Orrán gőzölögve szállt a pára, mellkasa fel-le mozgott, füleit idegesen mozgatta, minden kis zajra megrezdülve. Ő is meglátta a meztelen férfit.

Andrew és a Bika összenézett. És akkor rájött. Ő volt a Bika. Őt érezte. És amikor ez bevillant az agyába, ájultan esett össze.

Este tért magához, egyedül, meztelenül, fázva. Megkereste az autóját, és hazament.

Andrew soha többé nem vadászott. 

***



a történet egy képmesélős játék eredménye, a játékot és a képet itt találod: 



2013. szeptember 19., csütörtök

Életfutam

Chris harsogó szirénák hangjára ébred, megmagyarázhatatlan feszültséggel a gyomrában. Valahol az álom és az ébredés határán átfutott a fején, hogy nem foglalkozik vele, megint biztos vakriadó, mint már annyiszor. Eddig soha nem neki szólt, talán most se. „Na még csak pár percet, annyit még igazán aludhatnék”.
De akkor szemrésein beszűrődött az ajtó felett villogó piros lámpa bip-bippje, adrenalin-injekcióként hatva rá, egy csapásra feloldva az agya helyén lévő vattaréteget, kipattant az ágyból. Felrántva az ajtót, kuckója viszonylagos békésségét fejbecsapás szerűen váltotta fel a kinti harsogó lárma, zűrzavar. Több ezren rohantak a kijelölt helyükre, mindenki tudta mi a dolga, a látszólagos káosz mélyén több millió éves szigorú rend lapult.
Chris egy pillanatra elmerengett, hogy eddig hány és hány ezer társát láthatta a Rendszer már ugyanígy, mindig újak léptek a régiek helyére, folyamatosan cserélődött a tömeg. És most rákerült a sor.
A háború már olyan régóta zajlott, hogy senki nem emlékezett se a kezdetére, se a kirobbantó okára - és már nem is érdekelt senkit, csak az, hogy egyszer legyen vége: elfoglalni az ellenség támaszpontját, bevenni, megsemmisíteni. És hogy utána mi lesz? Állítólag - Béke. De ez a szó már semmit nem jelentett generációk hosszú sorának, így Chrisnek se.
Chris is elfoglalta helyét a kilövő állomáson több millió társával együtt. Egész életükben erre a "Nagy Pillanatra" vártak, ami most bekövetkezett.
Ahogy közeledett a start, egyre melegebb lett, minden rázkódni kezdett körülötte. Benne is egyre nőtt a feszültség...elindult a visszaszámlálás...5...4..  a rázkódás egyre erősödött...3..2..már szinte folyamatossá vált a ritmikus remegés...most-most, mindjárt...1...és start!
Chris életében nem érzett még ilyen erőt, lökte előre a csatornában, együtt száguldott a többiekkel, még ha lett is volna mit néznie, szeme képtelen lett volna befogadni, agya feldolgozni. Csak ez az őrületes tempó...a feszültség már szinte elviselhetetlenné vált belsőjében - minél előbb kijutni innen, kirobbanni, bármi vár is rá odakint.
A folyosó végén a sötét pont egyre nagyobbá vált, míg az egész látóterét betöltötte, és amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, kirobbant a csőből. A lendületet felhasználva bekapcsolta hajója hajtóművét, és az élbolyba kormányozta magát. Ez is több millió éves konstrukció, de mégis milyen megbízhatóan működik. Magában hálásan gondolt a réges-rég halott mérnökökre.
„Na lássuk miért élünk” gondolta, és pár ösztönös mozdulattal kicselezte a helyére pályázó társait. Azon nem gondolkodott, hogy miért is így támadnak - sűrű tömött sorokban - csak próbálta helyét megtartani a tülekedésben. Alighogy kialakult a boly, a tér minden pontjából ellenséges hajók tűntek fel. Már első támadásukkal is több millió hajót semmisítették meg, de Chrisék még mindig több ezerszeres túlerőben voltak. Egyetlen túlélési esélyük a menekülés volt: minél előbb minél messzebb jutni a támadó hajóktól. Pár pillanat alatt egyértelművé vált, hogy csak a leggyorsabbak élhetik túl a támadást. Chris minden energiát beleadott a hajtóművekbe, össze-vissza cikázott a harcoló hajók között. Egyszer csak egy teljesen ismeretlen óriási folyosón találta magát pár száz társával, háta mögött hagyva a csata lüktető, forrongó gomolyát. A folyosón meglepő nyugalom honolt, éles ellentétben a korábbi zűrzavarral. Nem tudták, hogy mit tegyenek: menjenek vissza a társaikhoz vagy haladjanak tovább erre? Végül a küldetés győzött - nekik a támaszpontot kell megtalálni és megsemmisíteni. Ha a hátuk mögött nincs, akkor előrefele kell keresni.
A folyosó végtelennek tűnt, úgy érezték, hogy körbe-körbe járnak, többen feladták közülük, de Chris kitartott. "Nem lehet, hogy itt pusztuljak, ennek semmi értelme nem lenne, valamikor csak véget ér ez út is" De a folyosónak csak nem akart vége lenni, a kezdeti többszáz fős csapat töredékére fogyott, már csak a legelszántabbak tartottak ki. És amikor már Chris is a visszaforduláson kezdett gondolkodni egyszer csak megpillantottak a távolban valami hatalmasat.
                Chris szíve nagyot dobbant, elszorult a torka. „Csak nem?”
Izgatott susmogás kezdődött az éterben, reménytelve begyorsítottak, hogy minél előbb kiderüljön, valóban a keresett támaszpontot találták-e meg. Ahogy közeledtek, az óriási valami kezdett formát ölteni, hatalmas gömbbé vált, lüktető, áttetsző burokban. Mindannyian egyre döbbentebb rémülettel bámulták a teljes látóterüket betöltő hatalmas monstrumot, több ezerszer nagyobb volt a hajóiknál, mintha ők mentek volna össze, ahogy a lüktető felszínét bámulva egyre közelebb értek.
Chriset nem csak a mérete nyűgözte le, hanem a tökéletes szépsége és a belőle áradó harmónia is, mintha nem is egy támaszpont lenne, a halál jelképe.
De akármilyen babonázóan szép is volt, Chris tudatosította magában, hogy az Ellenséget látják, és azért vannak itt, hogy megsemmisítsék. Nekik ez az elrendelt feladatuk, és több millió társuk áldozta fel magát, hogy ők idáig eljussanak. Mintha mindannyiuknak egyszerre jutott volna ugyanez az eszébe, másodpercnyi különbség nélkül egyszerre indultak neki a Gömbnek.
A Gömb nem védekezett, nem is változott, de ennek ellenére az összes hajó lepattant a burkolatáról - kivéve Chrisét. Maga se akarta elhinni, de úgy tűnt neki, hogy őt nemhogy visszalökte volna a Gömb, de mintha valami vonósugár-szerűséggel épp hogy magához húzta volna. Amikor erre rájött büszkeséggel kevert rettegés lett úrrá rajta: büszke volt, hogy neki sikerül, de nagyon megrémítette, hogy miért így és miért pont ő. De valahol a lelke mélyén tudta, hogy ennek így kellett történnie...
Ahogy áthatolt a burkon a hajója egyre több helyen kezdett szétporladni, de olyan gyorsan zajlott a folyamat, hogy esélytelen volt bármit is tenni ellene. Még igazán bepánikolni se volt ideje, mire felfogta, hogy ott úszik védtelenül egy langyos, vibráló folyadékban, már nyoma se volt a hajójának.
Nem értette, hogy mi történik körülötte, ő halálra szántan indult útnak, hogy talán majd ő lesz, az, aki feláldozva önmagát véget vethet majd a háborúnak. Erre most itt sodródik ebben a langyos valamiben, ő se halt meg, de a támaszpont is egyben maradt.
Lassan teljesen összeomlott, úgy érezte, hogy semmi értelme egész életének, se mindannak a küzdelemnek, amit a társaival együtt vívott, megint több millió elpocsékolt élet, az övével együtt.
Közben egyre beljebb sodródott a Gömbön belül, de valahogy mindezen gondolatok ellenére egyre inkább megnyugodott.
Ekkor egy halk, meleg hang szólalt meg. Nem tudta megmondani a hang irányát, úgy érezte mintha egyszerre kívülről és a saját sejtjeiből is szólna hozzá.
- Ne rémülj meg Tőlem, rég várok Rád, és most végre itt vagy.
- Te ki vagy?
- Én vagyok a te Végzeted és te vagy az én Végzetem. Téged azért teremtettek, hogy itt és most velem találkozz és egybeolvadjuk, beteljesítve sorsunkat. Hallgass a belső hangodra: te is érezted ugye, hogy neked itt a helyed és minden úgy van jól, ahogy történik?
- Talán...
- Tudom, számodra ez nagyon idegen, de higgy a megérzésedben, és minden jól fog végződni.
- De te az én ellenségem vagy! Én a te elpusztításodra jöttem, nem egyesülésre!
A Hang lágyan felnevetett.
- Hát persze. Ha nem így tudod, eljöttél volna? Feláldoztátok volna magatokat? Nem, ugye?
- Nektek, az "ellenségeimnek" – folytatta a Hang – olyan célt kellett adni, ami kellően magasztos és elhívatott, különben elveszti a vonzerejét számotokra.
- Akkor minden hazugság volt, amiért meghaltak a társaim?
- Nem, ők feláldozták magukat egy olyan célért, ami valóban nemes cél lett volna, de a valódi cél még nemesebb. De ezt ennyien nem értették volna meg, de áldozatuk nem volt hiábavaló.
- De mi ez a cél?
- Teremteni. Egy teljesen új világot, új dimenziókat, lehetőségeket. Olyat, amilyen még eddig soha nem létezett és mindörökre egyedi is marad. Te részt vennél egy ilyen küldetésben?
Chris elgondolkodott. Mindig volt egy olyan érzése, hogy valahogy sokkal többről szól a körülötte lévő világ, mint amennyit lát belőle. Hogy sokkal többre hivatott, mint egy átlagos katona a sok-sok millióból, és valahol minden most a helyére került. Mélységes nyugalom és boldogság árasztotta el, megtalálta élete értelmét. Itt és most. Igen, ő tényleg ezért lett teremtve.
-Igen - mondta határozottan. - Mit kell tennem?
- Semmit. Engedd el magad, engedd, hogy felolvadj bennem. Nem fog fájni, ígérem - mondta a Hang egyre suttogóbban, mosolyogva.
Chris ahogy hallgatta a Hangot, egyre inkább felszabadult, mintha a végtelenben lebegne hatalmas megkönnyebbüléssel és boldogsággal a szívében....
Végül valóban felolvadt a Gömbben, atomjai elkeveredtek a Gömb forrongó belsejével, akkor hirtelen a Gömb elindult fokozódó sebességgel tovább a folyosón, miközben osztódásnak indult...

Kilenc hónap múlva felsírt a Világban egy kisfiú.



2013. szeptember 18., szerda

Kalandor Gyümölcsök - (az eredeti)

Rodrigó, a Narancs erősen kábán ébredt reggel. Nagyot nyújtózott és az álmot maszatolva a szeméből körülnézett. „Hát én meg hova kerültem?” Tegnap estéből csak annyira emlékezett, hogy Lucasszal, a Retekkel egy Lila Citrom nevű bárban kissé sok erjesztett zöldséglevet ittak a találkozásuk örömére. Meg rémlett neki még valami ládahegyek, de aztán semmi.
Most meg itt van egy fényes helyiségben, valami sima felületen és nem érti, hogy mit keres itt.

Hunyorogva körülnézett és egy nagy tálban csupa ismeretlent látott egy kupacban aludni. Egy Banánt, egy Almát, egy Szőlőt és valami barnás szőrős kis gömbölyűt. A Banán már túl volt ifjúságán, barnás foltokkal tarkított arcbőre most kisimult, átölelve az Alma kerek derekát szuszogott csendesen. A Szőlő fiatalnak látszott, feszes, duzzadó szemei büszkén sorakoztak a szárakon, kicsit távolabb hevert, mintegy elkülönülve a Banán-Alma páros édes kettesétől. A negyedik kis szőrös valami viszont félve-kíváncsian leskelődött az Alma takarásából.
- Te ki vagy?  - kérdezte suttogva Rodrigót
- Rodrigó, a Narancs.
- És hogy kerültél ide?
- Na azt én is szeretném tudni – felelte enyhén másnaposan a Narancs. - Te ki vagy? Ilyen szőrős kis micsodát még nem láttam.
- Kiwi Kálmán – mutatkozott be a kis szőrős.
-  És hol vagyunk?
- Morrisonék konyhájában – mondta, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.
„Na ezzel sem jutottam előrébb” – gondolta Rodrigó, akit egyre jobban fárasztott ez az ébredés utáni kérdezz-felelek.
- Na akkor kezdjük előről: szóval Ti hogy kerültetek ide és kik a többiek?
- Minket a piacon vettek meg jópár napja, akkor még jóval többen voltunk, de napról-napra eltűnnek a régi társaságból. Már csak mi négyen maradtunk. Anna, az Alma meg Tóbiás, a Banán már együtt jöttek,  Rudolf de Raisine pár nappal később került hozzánk. És most reggelre Te.
-  de Raisine?
- Szőlő, franciául, de elvárja, hogy így hívjuk.
Rodrigónak rossz érzése támadt a hallottaktól. Napról-napra kevesebben. Hm. Itt valami nem kerek. Jobb lesz innen minél előbb lelépni.
Felmérte a terepet, most már alaposabban, főleg a kijutás lehetőségét keresve. Hosszú konyhapult…hát elég magas egy narancsnak. Ha leugrik, lehet, hogy szétpaccsanna – a nagybátya, Részeges Pepe végezte így: narancsszörpként egy padlón. Egy családban elég egy szörp-végzet. Inkább nézelődött tovább. Hm-hm. – hümmögött magában tovább. Ezzel szokta őrületbe kergetni az anyját is – vigyorgott magában. Na nézzük az ablakokat. Hm, ez egész biztató: a pult egy kanyar után egy ablak alatt folytatódott. Oda simán el tudok gurulni. Kinyitni már más kérdés lesz, meg onnan lejutni is.
Idáig jutott, amikor mocorgásra lett figyelmes a tálban. A Banán ébredezett. Ahogy elengedte az Alma derekát, ő is átfordult. Két hatalmas melegbarna szem nézett Rodrgóra még kicsit ködösen. Ritka szép szemek voltak. És ahogy magához tért gazdájuk, úgy tágultak egyre nagyobbra és nagyobbra, míg Rodrigó azt hitte, hogy elnyeli őt mindenestől. De a pillanat elmúlt, ő még mindig a pulton, az Alma a tálban és nagyon fáj a feje.
- Hát te meg ki vagy? – kérdezte a Banán kicsit karcos hangon.
- Rodrigó, a Narancs, és nem tudja, hogy került ide – csivitelte egyből a kis Kiwi, mielőtt Rodrigó kinyithatta volna a száját.
- Aha. Tóbiás, a Banán vagyok, ő Anna, az Alma, az unokám.
- Unokád? Banánnak hogy lehet alma unokája?
- Génkezelés. Minket nem kérdeztek, így alakult, de akkor is a fiam lánya. Eddig sikerült együtt maradnunk.
A bemutatkozás hangjaira a Szőlő is felébredt, pökhendien mérte végig a Narancsot.
- Egy bevándorló, piha. – fintorgott köszönés helyett. Rodrigó nem reagált, ismerte az ilyen sznob népséget. Akik azt hitték, hogy attól, hogy valami flancos családi névvel rendelkeznek már mindenkinél többet érnek. Pedig azt, hogy ki hova születik, csak a véletlen műve. De az ilyenekkel vitatkozni se érdemes.
- Kálmán mondta, hogy napról napra kevesebben vagytok – kérdezett rá a Narancs az őt legjobban izgató kérdésre.
- Sajnos igen. Pár napja még volt itt pár hamvas Szilva, meg két pelyhes állú Barack, de jöttek a Nagyok és elvitték őket. – válaszolt a Banán. Úgy tűnt, ő a szóvivő a társaságban.
- Nagyok?
– Ja, Morrisonék, ez az ő konyhájuk. Két nagyobb meg két kisebb van, főleg az asszony az, aki eltünteti a társainkat. Bár a két Barackot a legkisebb Morrison vitte el tegnap.
Rodrigóban egyre erősebb lett a menekülés vágya.
- És ti minek maradtok? Vártok valamire?
- Nem, de hova mennénk? – kérdezte csodálkozva az Alma. Ő most szólalt meg először, eddig csak figyelte a Narancsot. Kifejezetten tetszett neki a sármos, jó kiállású, fénylő bőrű idegen.
- Máshova, bárhova. Innen el, ahol csak eltűnnek az ismerőseitek. Meg akarjátok várni, amíg Ti is eltűntök? Én nem akarok addig várni.
- De nagy a szád muchacho. Idejössz és mindjárt főnökösdit játszol? Te akarod megmondani, hogy nekünk mi a jó? – támadott a Szőlő.
- Nem, én azt tudom, hogy nekem mi a jó – vágott vissza Rodrigó – Az, hogy neked tetszik-e vagy sem, nem tudom, de nem is érdekel. Így megfelel? „Ezt a beképzelt majmot” gondolta hozzá.
- Ne vitatkozzatok, ezzel nem jutunk sehova, főleg nem ki. – csitította őket Anna. Igazából ő se kedvelte a Szőlőt, és őszintén nem is haragudott, hogy végre valaki felveszi a kesztyűt. Ő nem szeretett vitatkozni, inkább ráhagyta a másikra, aztán úgyis úgy csinált mindent, ahogy ő gondolta. De most tetszett neki, hogy Rodrigó nem esik hasra a nagyképű Szőlő előtt.
- Akkor Ti is jöttök? – kérdezett vissza Rodrigó a többiekre nézve.
- Én már öreg vagyok – válaszolt a Banán – napról napra kevesebb az erőm, puhulok, barnulok. De Ti, Anna meg Kálmán, menjetek, nektek még van esélyetek. Hogy Rudolf megy-e, majd ő eldönti.
Az Alma meg a Banán egymásra nézett, hosszan, csendben. Némán búcsúztak egymástól. Senki nem szólalt meg, még az a nagyképű Szőlő is érezte, hogy jobb, ha most csendben marad.
- És hogy akarsz kijutni?
- Az ablakon át.
- Hát arra ugyan nem fogsz, hacsak nem tudsz repülni – mondta egyből rosszindulatúan a Szőlő - ugyanis sokadik emeleten vagyunk.
- Akkor más tervet kell kitalálni.
Ekkor belépett a konyhába a Nő, nagy szatyrot cipelve. Odament a hűtőhöz és bepakolta a tartalmát.
A gyümölcsök megdermedve várták, hogy vajon most melyiküket fogja elvinni. Rodrigót is kiverte a víz, és arra gondolt, hogy elkésett. De szerencséjük volt. A Nő rájuk se nézett, kivett a hűtőből egy dobozt, utálkozva felnyitotta és behajította a kukába a bűzlő valamit, a dobozt meg a mosogatóba dobta.
Minekutána távozott a konyhából, a gyümölcsök óriási sóhajok közepette újra a menekülésen kezdték törni a fejüket. Rudolf természetesen ebből is kivonta magát, de a másik háromnak is csak rosszabbnál-rosszabb ötletei voltak. Rodrigónak viszont egyfolytában a Nő mozdulata járt az eszébe, ahogy bedobta a kukába a valamit.
- Na figyeljetek. Mi magunktól innen ki nem jutunk, el kell érnünk, h kivigyenek minket. És erre az egyetlen lehetőség a kuka. Viszont a kukába jelen állapotunkban be nem dobnak – csak ha „megromlunk”. Vagyis el kell hitetni a Nagyokkal, h kukaéretté váltunk, szó szerint.
- De abba belehalhatunk – szólt közbe a Kiwi.
- Nem, ha átverjük őket. Ott a trutyis doboz a mosogatóba, figyeltétek milyen undorral dobta oda a Nő? Na ha olyanok leszünk, miket se fog kímélni.
- De az a valami undorító szagú, én hozzá nem érek – közölte azonnal a Szőlő.
- Akkor Te itt maradsz vagy kitalálsz magadnak valami saját tervet, ilyen egyszerű. – Rodrigó nem volt hajlandó vitába szállni, ha jönnek, jönnek, ha nem, nem. Ő megy.
Anna és a Kiwi összenézett, és egy gyümölcsként elindultak a mosogató felé. Rodrigó a mosogató szélénél érte utol őket. Hát az a valami tényleg förtelmes szagot árasztott, nyúlós, szürkés-zöldes felismerhetetlen trutyi lett a korábbi ételszerűségből. Bemászott a mosogatóba, doboz széléről leszedett egy jó marék gusztustalanságot és erős hányingerrel küszködve magára kente. A Kiwi volt a következő, ő gyermeki örömmel és sokkal kevesebb undorral kente össze magát, neki játék volt. Igaz jó büdös játék, de annál élvezetesebb. Anna vett egy nagy levegőt, nem akart gyengének látszani Rodrigó előtt, becsukta a szemét és maszatolt magára egy keveset. Épp hogy vissza tudta tartani a hányást. De nyelt egy nagyot, összeszorította a fogát és kent még egy keveset magára. Mire visszamentek a tálhoz, már nem is érezte annyira büdösnek magát, kezdte megszokni az orra a szagot.
- Hogy Ti milyen undorítóak vagytok – utálkozott a Szőlő, - menjetek a közelemből, hozzám ne érjetek!
A Banán csak bölcsen mosolygott rajtuk, és magában áldotta Rodrigó ötletességét.
Visszafeküdtek a tálba és vártak. Eltelt fél óra, majd egy, majd lassan délután lett.

Egyszer csak kicsapódott a konyhaajtó és bevágtatott rajta a legkisebb Morrison. És megtorpant a szagtól.
- Anyaaaa! Valami nagyon büüüüüdiiiiiiiiii!
- Jaj, fenébe, ottfelejtettem a rakott zöldség maradékát a kukában! – kiabált vissza a Nő. – Várj, mindjárt jövök!
Pár pillanat múlva belépve az ajtón őt is mellbecsapta a szag.
- Fúj, ez tényleg undorító, na gyorsan dobjuk ki, meg nyisd ki az ablakokat! 
Ahogy elment a tál gyümölcs mellett, megcsapta az onnan is áramló büdös. Ránézett a tálra, látta, hogy ezeken a gyümölcsökön is ott a trutyi, és gondolkodás nélkül az egész tálat beleöntötte a kukába. Almástól, banánostól, szőlőstől, narancsostól, kiwistől.
- Na eddig megvolnánk – mondta suttogva Rodrigó, a szemétkupac tetején elterülve. – Ha siránkozni mersz, letépem a szemeidet – mordult oda a már duzzogni készülő Szőlőre.
- Most megvárjuk, amíg kiviszik a szemetet. Onnan majd a kinti kukába kerülünk, majd a szeméttelepre. Na akkor szabadok leszünk végre.
Jó pár nap lesz az még – gondolta – de majd csak eltelik, addig végül is nem rossz társágban lesz. Kiwi kedves, Tóbiás bölcs, Anna roppant csinos és okos – velük nem lesz gond, a Szőlő meg gyáva, csak a szája nagy – úgyhogy vele se lesz gond. Lehet, hogy végül egész jó vége lesz ennek a kis kiruccanásnak.

Rodrigónak igaza lett, valóban pár nappal később egy kukásautó velük együtt kiöntötte a tartalmát a szeméttelepen. Addigra már felismerhetetlenül koszosak és büdösek voltak, de szabadok.
- Most hogyan tovább? – kérdezte Tóbiás.
- Én visszamegyek a barátaimhoz – mondta Rodrigó – ha gondoljátok velem jöhettek.
Összenéztek. Anna odament Rodrigóhoz és megfogta a kezét.
- Én jövök. – mosolygott.
- Én is, én is – ugrált a kis Kiwi. Tóbiás csak bólintott és hunyorgott a szemébe sütő naptól.
A Szőlőre néztek mindannyian egyszerre.
– Hát, ha megengeditek, én is jönnék – mondta tőle szokatlan szerénységgel.
- Persze, gyere, – biccentett Rodrigó – de meg kell ígérned, hogy abbahagyod a nyavalygást, abból mindenkinek elege van már.
– Megígérem.
- Na akkor gyerünk.
És a szeméttelepről az öt gyümölcs elindult az újabb kalandok felé.



folytatása következik....

Rodrigo és bandája nagy csatája (2.rész)

Éjszakai Gyümölcskaland (3.rész)

Menekülés (4.rész)

Duri Durian (5.rész)

Medve és a Hűtőház (6.rész)

A buli (7. rész)

La Fiesta (8.rész)

A Gyógyító (9.rész)






2013. szeptember 17., kedd

Metro intermezzo

Felnézek. Aztán rá. Aztán még egyszer. Tényleg sír. Félrekapom a tekintetem zavaromban. Őt nem zavarja semmi, ül egyenes háttal és csurognak az arcán a könnyek. Nem érdekli, hogy nézem, nézzük. Szép arcú, 20-as évei közepén járhat, jól öltözött. Minden rendben lenne vele, ha azok a könnyek nem potyognának folyamatosan a szeméből. Elfordulnak az emberek zavarukban, próbálnak nem nézni rá, csak én nézem kitartóan. Benyúlok a táskámba egy zsebkendőért, áthajolok vele a túloldalra. Elsőre mintha nem is látná, majd miután kitartóan elétartom, anélkül, hogy rámnézne, elveszi, de mintha megbiccenne a feje köszönetképp.
Ezen felbátorodva a következő megállónál a mellette megürülő ülésre teszem át magam, vigyázva, hogy nehogy hozzáérjek vagy másképp megzavarjam.
A következő pár percben csak újabb zsebkendő felajánlás és elfogadás történik köztünk. Mostmár engem is csodálkozva-megbotránkozva néz a metro-közönség. Az ő dolguk, hadd nézzenek, engem sem érdekel.
- Szia, engem Áginak hívnak, téged?
Halk suttogás:- Zsuzsa.
- Tudok segíteni? - kérdezem a választól felbátorodva.
Csak fejcsóválás a válasz, bár mintha a könnyek kevésbé folynának.
- Nagyon fáj?
Fejbólintás.
- Elhagyott?
Felcsukló sírás.
- Az szar ügy. Itt van még egy pzs, van még, ha kell.
Fejrázás és végre rámnéz. Én rámosolygok.
- Túl lehet mindent élni – ezt is túl fogod. - És biztatóan rámosolygok, újból. - Meddig mész?
Felnéz zavartan, keresve valami támpontot, h hol is járhatunk.
- Dózsa Gy út jön – segítem ki.
- Újpest – mondja félig suttogva.
- Figyelj, van időm, meg most ilyen hangulatban is vagyok – elmondod nekem, a vadidegennek?
- Nem, ne haragudj, de papírzsebkendőt köszönöm, - és végre nem sír.
Morzsolgatja a kezében a könnytől foszlóssá vált papírgalacsint, néz maga elé, a következő pár megállót így csendesen, egymás mellett ülve tesszük meg. Újpestnél feláll, rámnéz és mosolyogva csak annyit mond: Köszönöm. És egyenes háttal, határozott lépésekkel leszáll a metróról és eltűnik előlem a tömegben. Túl fogja élni.





A Sárkány, Aki Nem Tudott Repülni


Egy Sárkány ült a sziklán. Furcsa sárkány volt. Csonka szárnya miatt különbözött a társaitól. De ő ezt már megszokta. A sok-sok év alatt megtanulta, hogy ne vegye magára a csúfolódásokat, az elkapott tekinteteket. Mindez már élete természetes része lett, mint repülésképtelen csonka szárnya.
Néha még elgondolkodik rajta, mi lett volna ha…
Mi lett volna, ha azon a réges-régi korán reggelen nem kel fel az első napsugarakkal. Mi lett volna, ha édesanyja felébred a mocorgására. Talán akkor nem tud kiszökni ide a sziklákhoz. Talán, ha később ér ide, már lettek volna itt nagyobb sárkányok is, akik figyeltek volna rá. De ő annyira szerette nézni a nagyokat, ahogy elrugaszkodnak a sziklákról és szállnak a magasba, mit se törődve a gravitációval: kitárt szárnyaikon megcsillannak az első napsugarak, lebuknak, felemelkednek, röpülnek a széllel. Bárcsak már ő is repülhetne velük! De ő még kicsi, neki még gyengék a szárnyai, hogy elbírják a már most is tetemes súlyát. De pár év múlva már ő is ott fog repülni velük…
És akkor hirtelen repült! Nem is repült – zuhant! Csapdosott a kis szárnyaival, de nem tudta irányítani a testét. Elöntötte a páni félelem. Most fogok meghalni! Anyu biztos nagyon fog sírni – villant át rajta, ahogy egyre gyorsulva pörgött a mélybe. Abban a pillanatban egy hirtelen, égető, elviselhetetlenül fájdalmas rántást érzett a szárnya tövében. Mielőtt elájult volna, az jutott még az eszébe, hogy ilyen a halál? És hogy jééé, már nem zuhanok. Utána már csak a sötétség.
Az utána következő órák-napok örökre kiesetek az emlékezetéből. Csak hang meg képfoszlányokra emlékszik. Annak az idősebb sárkánynak a mély baritonjára, aki leemelte a fáról, ami megfogta a zuhanását. Édesanyja föléje hajoló könnyáztatta arcára. Édesapja hangjában a fájdalomra, amikor közölték vele, hogy fia valószínűleg soha nem fog tudni repülni.
És a rengeteg fájdalomra – arra nagyon is jól emlékszik. A rövidekre, a hosszan tartókra, a hasítókra, a lüktetőkre, a viszketőkre, az elkeserítőkre, a mindent feladokra. De végül a fájdalmak is elmúltak. Legalábbis ami a fizikai fájdalmakat illet. Ami a lelkében dúlt, arra nem volt és lett gyógyír. Azt nem mulasztotta el semmilyen kencefice.
A szárnya nem jött helyre, csonka maradt. Ez lett az ő „védjegye”. Csonkaszárnyú Drag, a Sárkány, aki nem tud repülni. Egész további életét ez határozta meg – repülni bármi áron.
Sose adta fel, hogy egyszer repülni fog, bármennyire is bántotta a többiek csúfolódása. Folyamatosan az izgatta, hogy hogyan lehetne repülni szárnyak nélkül. Ahogy nőtt, egyre többet foglalkozott elméleti sárkánytudományokkal, bejárt több vidéket, elment tanulni híres tünde, törpe, embertudósokhoz, bölcsekhez. Találkozott egy Ikarosz nevű furcsa félistennel, aki viasszal madártollakat ragasztott egy keretre és azzal próbált repülni. Egy daVinci nevű zseniális feltalálóval, aki magáról azt állította, hogy a jövőből érkezett - amitől persze mindenki bolondnak tartotta - de Draggal teljesen megértették egymást a közös szenvedély révén. De daVinci repülő masinái túl bonyolultak voltak a számára, illetve hogy elbírja az ő súlyát is, ahhoz akkora szerkezet kellett volna, hogy megépíteni se tudták. Éveken keresztül kutatott az újabb és újabb lehetőségek után, de ahogy teltek az évek, egyre inkább kialudt szívében a remény.
Hazatért végül a sárkányfaluba és ott az iskolában tanár lett, a kisdiák sárkányoknak kezdett elméleti repülés tant tanítani.
Az egyik osztályába járt egy meglehetősen furcsa kissárkány, magának való volt, nagyon értelmes, de csendes, visszahúzódó, sose vett részt a többiek csintalankodásaiban. Szívesebben hallgatta szünetekben Drag meséit a távoli tájaktól, vidékekről.
Egyik ilyen mesélős délután után azzal fordult a tanítójához: - Mondd Drag bácsi, sose gondoltál arra, hogy esetleg meg is gyógyíthatja valaki a szárnyad?
Drag elgondolkodott és döbbenten jött rá, hogy valóban, azt nem is tudta elképzelni, hogy egyszer a saját szárnyaival repülhessen. És ez nagyon felzaklatta. „Ennyi elvesztegetett év után kezdjen megint keresni? Most gyógyítókat? Mi értelme lenne?”
És ahogy ezen elgondolkodott, egyre szomorúbb és szomorúbb lett. A kissárkány persze hogy észrevette tanítóján szomorúságot, és ijedten kérdezte meg tőle: - Jaj, Drag bácsi, csak nem én mondtam valami rosszat? - Nem, mondta Drag,- te csak őszinte voltál velem, amit sose bánj. De tudod, arra tényleg sose gondoltam, amit mondtál, és most már nem látom értelmét gyógyítókat keresni. - De nem is kell keresned – válaszolta széles mosollyal a kissárkány - gyere el hozzánk, a mi falunkban lakik egy öreg boszorkány, ő talán tud neked segíteni.
Drag napokig rágódott magában, majd egy napos délután tanítás után felkerekedett, elment a faluba megkeresni az öreg boszorkányt. Meg is találta. Sokkal öregebb volt, mint ahogy gondolta. A boszorkány már hallott róla, tudta mit szeretne. Alkut ajánlott: „Csak akkor vagyok hajlandó meggyógyítani, ha lemondasz életed legfontosabb dolgáról. Két nap múlva gyere vissza, addigra döntsd el, hogy mit vagy hajlandó cserébe adni a repülésért” – mondta Dragnak.
Drag két napig gondolkodott, végigvette az egész életét, minden fontosat, szépet, jót, amit csak érdemesnek tartott az eddigi életében, és rájött, hogy semmi se fontosabb neki, annál, hogy repülni tudjon még egyszer az életben.
Visszament az öregasszonyhoz és azt válaszolta:  - Gondolkodtam az ajánlatodon. És rájöttem, hogy csak az életemet adhatom cserébe, mert a repülés mindennél többet ér számomra. Ha egyszer repülhetnék a szakadékok felett, szárnyalhatnék a szelekkel, akkor akár az életemnek is vége lehetne.
- Ám legyen. Ez a Te választásod. - mondta a boszorkány.
Elővett a sarokból egy tégelyt, bekente vele Drag csonka szárnyát, és Drag úgy érezte, menten itt a vége, olyan iszonyatos fájdalom járta át egész testét. De a fájdalom csak pecekig tartott és amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt, és a régi szárnyai helyén hatalmas, a szivárvány minden színében játszó, gyönyörűséges két új szárny pompázott.
- Egy napig élvezheted az új szárnyaidat, holnap naplementekor gyere ide vissza és enyém lesz az életerőd. – mondta a boszorkány.
Drag nem is hallotta már szinte az utolsó szavakat, annyira csak a repülésre tudott gondolni, arra, hogy nemsokára felemelkedik életében először, felszállhat a felhők fölé, együtt bucskázhat a széllel. És valóban... Soha életében még nem érezte magát ennyire boldognak, mint amikor meglegyintette két új szárnyát, és azok méltóságteljesen az égbe emelték. Örömében dalolni kezdett, fényes, csengő-bongó énekhangja messzire szállt, és aki hallotta, annak a szívét melegség öntötte el. És repült fel-le, bucskázott, száguldott, lebegett, nekilendült, lefékezett, mint aki élete legutolsó útját teszi meg az égben. Mert valóban az volt neki. Első és utolsó. Egész nap és éjjel repült, bejárt távoli vidékeket, megcsodálta felülről azt a tájat, amit eddig csak lentről látott, beszívta magába azt az ezer szint és mintát, amit csak innen, ilyen magasságokból láthat meg bárki is.
Mire eljött az este Drag úgy érezte, hogy mindent megkapott az élettől, ennél többet már nem is kaphatna, ha ezer évig élne is. Boldogsággal teli szívvel ment vissza a boszorkányhoz.
- Visszajöttem, ahogy megegyeztünk.
- Nem bántad meg a cserét?- kérdezte a boszorkány
- Nem - mosolygott Drag - soha életemben nem voltam ennyire boldog. Ez az érzés kárpótolt mindenért, amiért esetleg életemben szomorú voltam. Köszönöm neked, hogy ezt lehetővé tetted. És most kérlek, gyorsan végezzük el a te dolgod, mert nem szeretném elveszteni ezt a csodálatos érzést.
A boszorkány belenézett Drag forrongó, csodaszép sárkányszemébe, és valóban ott csak színtiszta boldogságot és megnyugvást látott.
- Átmentél a próbán. - mosolyogta el magát kicsit foghíjasan a boszorkány. - Te megérdemled, hogy megvalósuljon az álmod. Nem fogom elvenni az életed, inkább arra kérlek, hogy terjeszd a többiek között azt az elszántságot és boldogságot, amit Te most megtaláltál. Azzal sokkal többet érünk mi mindannyian, mint egy elvett sárkány életerővel, amit a mágiámhoz használnék fel. Az is mágia, ami belőled árad, csak még erősebb, mint az enyém. Most menj, és fordítsd jóra az új életed.
Drag nem akarta először elhinni, mi történik vele: hogy nincs vége ennek a csodának? Hogy megmarad a repülési képessége? Nap mint nap érezheti ezt a csodát? Kóvályogva indult el - még megszokásból gyalog - a boszorkány házától hazafele, a sárkányfaluba.
Ott döbbenet fogadta, amikor látták az új szárnyait. Az összes sárkánynebuló az iskola ajtajában lökdösődve várta, legelső sorban a kissárkánnyal. A gyerekek már messziről megérezték rajta a változást, és mire odaért hozzájuk, elcsitultak, mind álmékodva nézték az ő megváltozott tanítójukat. Drag rámosolygott a gyerekekre és csak annyit kérdezett tőlük:
- Na ki szeretne repülni?


És attól kezdve Drag lett a gyerekek repülés oktatója, és sárkánygenerációk köszönhetik neki, hogy a repülés örök szenvedélyükké vált.