Metro intermezzo

Felnézek. Aztán rá. Aztán még egyszer. Tényleg sír. Félrekapom a tekintetem zavaromban. Őt nem zavarja semmi, ül egyenes háttal és csurognak az arcán a könnyek. Nem érdekli, hogy nézem, nézzük. Szép arcú, 20-as évei közepén járhat, jól öltözött. Minden rendben lenne vele, ha azok a könnyek nem potyognának folyamatosan a szeméből. Elfordulnak az emberek zavarukban, próbálnak nem nézni rá, csak én nézem kitartóan. Benyúlok a táskámba egy zsebkendőért, áthajolok vele a túloldalra. Elsőre mintha nem is látná, majd miután kitartóan elétartom, anélkül, hogy rámnézne, elveszi, de mintha megbiccenne a feje köszönetképp.

Ezen felbátorodva a következő megállónál a mellette megürülő ülésre teszem át magam, vigyázva, hogy nehogy hozzáérjek vagy másképp megzavarjam.

A következő pár percben csak újabb zsebkendő felajánlás és elfogadás történik köztünk. Mostmár engem is csodálkozva-megbotránkozva néz a metro-közönség. Az ő dolguk, hadd nézzenek, engem sem érdekel.

- Szia, engem Áginak hívnak, téged?

Halk suttogás:- Zsuzsa.

- Tudok segíteni? - kérdezem a választól felbátorodva.

Csak fejcsóválás a válasz, bár mintha a könnyek kevésbé folynának.

- Nagyon fáj?

Fejbólintás.

- Elhagyott?

Felcsukló sírás.

- Az szar ügy. Itt van még egy pzs, van még, ha kell.

Fejrázás és végre rámnéz. Én rámosolygok.

- Túl lehet mindent élni – ezt is túl fogod. - És biztatóan rámosolygok, újból. - Meddig mész?

Felnéz zavartan, keresve valami támpontot, h hol is járhatunk.

- Dózsa Gy út jön – segítem ki.

- Újpest – mondja félig suttogva.

- Figyelj, van időm, meg most ilyen hangulatban is vagyok – elmondod nekem, a vadidegennek?

- Nem, ne haragudj, de papírzsebkendőt köszönöm, - és végre nem sír.

Morzsolgatja a kezében a könnytől foszlóssá vált papírgalacsint, néz maga elé, a következő pár megállót így csendesen, egymás mellett ülve tesszük meg. Újpestnél feláll, rámnéz és mosolyogva csak annyit mond: Köszönöm. És egyenes háttal, határozott lépésekkel leszáll a metróról és eltűnik előlem a tömegben. Túl fogja élni.