Andrew nem értette, hogy mi történik. Ő csak a szokásos hétvégi vadászatainak
egyikére indult a hegyek közé. Egy
gyönyörű szarvasbikát riasztott fel a tisztás szélén. Becélozta, visszatartotta
a lélegzetét és lőtt.
A csattanás hangja valamit eltépett benne.
Mintha egy eddig összeszorított rugó szétpattant volna. Az egész testét
elöntötte az adrenalin. Minden porcikája felizzott, szétrobbanni készült. Futni,
rohanni, minél messzebb! Nem tudta féken tartani magát, nem uralkodott a teste
felett. Mintha ő lett volna az előbb kilőtt puskagolyó.
Árkon-bokron
át rohant, cikázott a fák között, csak tovább-tovább... Ágak akadtak a
ruhájába, tépték-szakították, végül már meztelenül futott, a szíve dübörgött a
mellkasában, a tüdeje zihált, izzottak a lábában az izmok.
Kirohanva az
erdőből felfokozott érzékeivel érezte a bőrét simogató napsugarakat, a lába
alatt eltaposott fű illatát, a madarak szöszmötölését a fák között, egy
elrepülő bogár zúgását. Mintha egyé vált
volna a réttel, minden egyes rezdülés, hang, fuvallat újabb információbomba
volt számára.
És akkor meglátta.
A rét végében
a szarvasbikát. Ott állt és fújtatott. Orrán gőzölögve szállt a pára, mellkasa
fel-le mozgott, füleit idegesen mozgatta, minden kis zajra megrezdülve. Ő is
meglátta a meztelen férfit.
Andrew és a
Bika összenézett. És akkor rájött. Ő volt a Bika. Őt érezte. És amikor ez bevillant
az agyába, ájultan esett össze.
Este tért
magához, egyedül, meztelenül, fázva. Megkereste az autóját, és hazament.
Andrew soha többé nem vadászott.
***
a történet egy képmesélős játék eredménye, a játékot és a képet itt találod:
