Klárika

Nagyon hideg volt. Azt mondta az a kedves hangú bemondó hölgy tegnap este a rádióban, hogy a tél leghidegebb napjai várhatóak. Hát úgy tűnik, most az egyszer, igazuk lett. Ernő fázósan húzta össze a vastag szövetkabátját magán. Ezt is az Aranka néninek köszönheti, a 2. emelet 3-ból. Az ő férjéé volt, Jánosé, nekik adta, amikor János meghalt tavaly nyáron. Most jól jön ebben a farkasordító hidegben.

„Na dolgozzunk tovább, mielőtt idefagyok” – gondolta és megfogta az ásó nyelét.

Törte a tenyerét, még a kesztyűn keresztül is, már rég volt a kezében ilyen. Ahogy ott próbálta feltörni a fagyott talajt, újabb emlékek rohanták meg a múltból.

1947. Groznij. Az utolsó év utolsó tele. Már alig páran maradtak azok közül, akikkel együtt hozták őket a táborba. Ő volt a legfiatalabb, 15 éves. A rossz és kevés étel és a nehéz fizikai munka és bánásmód megtette a hatását. Ő még bírta valamennyire, de már ő is érezte, hogy nem sokáig. Azon a télen temette el Iluskát. Micsoda mosolya volt annak a kislánynak. Most is átmelegíti a szívét, ha eszébe jut. Tüdőgyulladás. Nem élte túl. És akkor is pont ilyen kemény volt a föld. De akkor még jobban bírta.

Igaz, azóta eltelt majdnem 70 év. De milyen 70 év! Hazajött a malenkij robotról, szülei nem élték túl, senkije nem maradt. De ő nem adta fel. Munkát talált, elvégezte az iskolát, tovább lépett, egyre jobb munkahelyek sorra. Jóvágású, büszke tartású férfivá cseperedett. Rajongtak érte a nők. Harminc éves volt, amikor azon az emlékezetes brigád esten találkozott Klárikával. Amikor belépett a terembe, mintha egy angyal szállt volna le. Mézszőke, selymes haja széles hullámokban omlott a vállára, karcsú dereka alatt formás csípője kecsesen ringatózott a magas sarkú cipőben. Ernő azonnal tudta, hogy ez a nő kell neki. Őt neki küldte az ég. Összeismerkedtek. Két hét múlva már összeköltöztek. És 50 éve tart már, és soha nem ér véget. Ezt szokták talán örök szerelemnek hívni? – mosolyodott el magában, miközben megállt és megtörölte izzadt homlokát.

Öreg már ehhez, múlt hónapban töltötte be a 83-at.

Gyerekük nem lett, neki nem lehetett, bár Klárika nagyon szeretett volna. Évekig próbálkoztak, orvostól orvosig jártak, amíg ki nem derült, hogy ez is az orosz fogság hagyatéka. Terméketlenné vált. Akkor nem sok kellett, hogy elváljanak. De végül túl tudtak jutni rajta, győzött a szerelem. Klárika tanítónő lett végül, egész életét mások gyerekeinek szentelte. Amikor nyugdíjba ment, még akkor is vissza-visszajárt a régi iskolába, és a vendégségbe érkezett, régi diákjaitól és azok gyerekeitől volt hangos hétvégéken a ház.

Ő üldögélt a verandán, és nézte, ahogy a kertben gyerekek körbeugrálják már kicsit görbe, de még mindig karcsú alakját. És mindig rájött, hogy ő mennyire szereti ezt a Nőt.

Aztán 2006-ban Ádám, egy nagyon régi és szinte saját gyerekként kezelt régi tanítványa megkérte őket, hogy segítsenek nekik, szeretnének egy saját lakást, és mivel senkit nem tudnak megkérni az ismerősi körükből, legyenek kezesek a hitelükhöz. Tanakodtak sokat, de végül belementek. Jelzálog került a házukra. Pár évig semmi probléma nem volt, de egyik napról a másikra Ádám és felesége is elveszette az állását. Próbálták fizetni a hiteltörlesztést tovább, de egy év után olyan adóságot halmoztak fel a banknál, hogy az felmondta a hitelt. Elárverezték Ádámék lakását és az övékét is. Mindenüket elvesztették. Költözniük kellett. Ennyi idősen albérletbe. Kettőjük nyugdíja épp hogy fedezte a bérleti díjat és a rezsiköltséget. Ami azon felül maradt, abból hiába volt Klárika nagyon jó háziasszony, hiába próbált meg mindent minél olcsóbban beszerezni, sajnos egyre gyakrabban szorultak rá a szeretetszolgálatok ingyen ebédjére.

Klárika megtört, egyre soványabb lett, egyre többet volt gyenge. Néha napokig fel se tudott kelni. Ernő hiába próbálta tartani benne a lelket, hiába tett meg mindent, ami tőle telt, vitte orvoshoz, vigasztalta, mesélt neki a régi szép időkről – nem használt. Klárika komolyan megbetegedett. A diagnózis: rák. Három hónapot jósoltak neki az orvosok. Egy hónap alatt elvitte. Vele az ő szívét is. Üres lett a lakás, mintha a fényt vitték volna el belőle.

És most itt van a temetőben. Ássa a sírt élete szerelmének, aki itt hagyta őt. Mint akkor, 70 évvel ezelőtt. Annak a gyönyörű mosolyú kislánynak.

Nem átkozódott, nem gyűlölt senkit. Se Ádámot, se az ügyintézőket, akik nem mertek a szemébe nézni, amikor bement a hivatalba a temetést intézni. Nem haragudott ő arra a fiatal hölgyre se, aki mélységes zavarban mondta el neki ezt az új rendszert. Ezt a szociális temetést vagy mit. Hogy neki kell eltemetnie saját kezűleg a feleségét. Végül is tett már ő ilyet. Hogy bírni fogja-e? Nem tudja, de nem mindegy? Legfeljebb együtt temetik el őket, közös sírba, amit ő ásott meg maguknak.

A temetőben az ügyintéző is nagyon rendes volt vele, szinte szabódott, hogy sajnos meg van kötve a kezük, megbüntetik őket, ha segítenek. De ha nem mondja el senkinek, egy jó ásót meg lapátot tudnak kölcsönadni a bácsinak. Meg azt a saroglyát elviheti a koporsó szállításához, onnan a ház mögül.

Ernő hálásan megköszönte. Az egyik temetői alkalmazott kikísérte a parcellához. Jó messze volt, a temető másik végében, eldugva a többi sírtól. Látszott, hogy frissen kialakított rész, még nem nőtte be a fű meg a gaz.

- Ez lesz a magáé bácsi, ill bocsánat, az elhunyté – javította magát gyorsan egy zsinórokkal kijelölt téglalapra mutatva a földön.

Ernő bólintott és kezébe vette az ásót.

- Nem lesz baj, bácsi? – kérdezte aggódva a férfi.

- Nem fiam, menjen nyugodtan a dolgára, csináltam már ilyet korábban.

A temetői alkalmazott tétován elindult visszafele, de még többször visszanézett az ásója fölé görnyedő öreget csodálva.

Ernő ásott és emlékezett. A régi dolgok kristálytisztán jelentek meg előtte. Búcsúzott. Klárikától, az élettől, a saját életétől.

Olyan jó kétórányi ásás után még csak térdig állt a gödörben. Fáradt. Egyre jobban. Jó lenne kicsit pihenni. Leült a sír szélére, elővette a kihűlt teáját, lecsavarta a műanyag flakon kupakját és ivott belőle. Cukor nem volt benne, azt már rég elhasználta az utolsó szemig, és a máltaiak nem tudtak adni most neki. De nem zavarta, már semmi se zavarta. Ült a sír szélén és nem érezte a hideget, lassan a fáradságot se. Az emlékeiben élt, ott meleg volt, sütött a nap és Klárika mosolygott rá.

Valaki megfogta a vállát.

Felnézett. Elsőre meg se ismerte. Ádám volt. Nagyon lefogyott ő is, és mintha kicsit meg is öregedett volna. Neki se lehetett könnyű. Elmosolyodott.

- Hát te mit keresel itt? – kérdezte a fiatalembert.

- Ha meg tud nekem bocsátani, szeretnék segíteni.

-  Segíteni? Mit?

- Ezt itt. Eltemetni Klárika nénit. – a fiatalember majdnem elsírta magát. – Meg tud nekem bocsátani Ernő bácsi?

- Soha nem is haragudtam rád Fiam. Klárika se. Tudjuk, hogy nem rajtad múlt, és te mindent megtettél. És neked is van családod, akikről gondoskodnod kell. De nem bánom, ha átveszed, én elfáradtam.  – és felnyújtotta neki a kezét.

Ádám kisegítette az öreget a sírból.

- Remélem nem haragszik meg attól se, hogy szóltam pár ismerősünknek. – intett hátrafele.

Ernő felnézett, és akkor látta meg a fák között álló embereket. Most ő jött zavarba.

- Mit keresnek itt? – kérdezte Ádámot.

- Ők mind azért jöttek, hogy segítsenek.

Intett nekik, és a fák közül előléptek férfiak, nők, gyerekek, ki egy ásót, ki egy széket, ki egy nagy táskát, ki egy nagy csokor virágot tartva a kezébe.

Mind ismerős volt. Az elmúlt 30 év diákjai, gyerekei, akik annyit voltak náluk. És most eljöttek elbúcsúzni és tisztességgel eltemetni imádott Klárika nénijüket.

A temetői ügyintéző még soha nem látott ekkora temetést, pedig jópár évtizede itt dolgozott.

"Biztos valami elszegényedett híresség lehetett" – gondolta, miközben becsukta maga után este a temetőkaput. És soha nem jött rá, hogy mekkorát tévedett.

*****

A történet egy a szociális temetésről szóló cikk hatására született. Az aktuálpolitikai áthallás nem a véletlen műve. Update: azóta szerencsére elvetették ezt az "ötletet".

Az Elátkozott

Nem tudta, hogy mióta harcol. Mintha már az örökkévalóság óta tartana. Újból felemelte a kardot és lecsapott. De az ellenség nem fogyott. Állandó tánc, pörgés, védés-támadás. Állandó készenlét.

De hirtelen belefáradt a táncba. Leeresztette a kardot. Elég volt. Mindenből. Legyen vége. Most!

Minden legyőzött ellenség után újabb rajz jelent meg a hátán. Minden harcban szerzett sérülés rajzzá változott. Már nincs szabad felület a hátán. A rajzok együtt tekergőztek, vonaglottak vele, örökre beleégve a lelkébe is.

Pedig ő nem akart mást, csak szeretni. Őt.

De nem engedték. Mert a Tradíció mást mondott. Ő egy Kosakai. Ő nem választhat mást, csak Kosakait.

Tiltakozott. Fellázadt. Megszöktek. Megölték Őt.

Megátkozták. Hogy addig harcolnia kell, amíg valaki le nem győzi. És azóta megállás nélkül harcol.

Minden és mindenki ellen, a Világ ellen.

De most elég volt. Elveszette minden az értelmét, talán soha nem is volt értelme. Ő csak az akart lenni, aki valójában volt.

Egy szerelmes nő. Asszony, akit viszont szeretnek. De harcra átkozták. Ezen nem tud változtatni.

 Akkor majd egy következő életben. Talán abban is találkoznak majd.

Megadta magát. Jöjjön, aminek jönnie kell. A Harc véget ért számára. Letérdelt, felemelte a kardját, lecsúszott a hátáról a ruha, látni engedte a telerajzolt karcsú hátát.

Becsukta a szemét, lehajtotta a fejét és várta a végső csapást.

De az nem jött. Csend lett körülötte, mélységes, meleg fekete csend. Mintha a világ egy nagy vastag fekete takaró alá bújt volna.

Egyszer csak izzani kezdtek a hátán a vonalak. Egyre jobban égették. Fájtak. Nagyon. Ledobta magáról a ruhát, ott térdelt a fájdalomtól meggörnyedve a semmi közepén anyaszült meztelenül.

Ekkor a hátán lévő izzó vonalak hajszálvékony fénypatakként lecsordogáltak a lábához, és ott új formát rajzoltak ki. Az Ő arcát. A fényszálak megteltek élettel, és ahogy tovább tekergőztek Ő bontakozott ki belőle, teljes valójában.

A lányhoz lépett, felemelte és megcsókolta. A ragyogó fénypatakocskák mindkettőjüket körbeölelték.

- Ha tovább harcolsz, végén elbuksz és mindketten végleg  meghalunk. De veled voltam, védtelek.  Ez volt az Átok. És csak így lehetett feloldani, ha feladjuk az életünket.

A lány körbenézett, a fényburok eltűnt, csak a nap sütött ezer csillogó sugárral az üres mezőn. Mintha csak ők ketten lettek volna az egész világon.

-  Merre? – kérdezte a Férfi

- Most már bármerre – válaszolta a lány boldogan.

A Szabadság Napja

              Volt egy Ország. Határtalan lehetőségekkel, okos, élelmes lakossággal és egy borzalmasan ostoba, korrupt, harácsoló kormánnyal, akit maguknak választottak.

Ez a Kormány többedik elvetemült és népnyúzó ötlete után kitalálta, hogy minek járnak ezek a Zemberek vásárolni vasárnaponként. Menjenek templomba inkább vagy üljenek otthon a családjukkal és vásároljanak ott, ahol az ő barátaik a tulajdonosok. De az emberek és boltok tulajdonosai rafkósak voltak – évek óta gyakorolták, hogy hogyan lehet megélni a Kormány ellenében - és kitalálták, hogy akkor online, interneten keresztül rendelnek majd az áruházakból. Örült mindenki, hogy ezt milyen jól kitalálták. Látva ezt a Gonosz Kormány, mélységesen felháborodott. Hogy ezek mit képzelnek? Online vásárolni, templomba-menés helyett?! Adok én nektek – és vasárnapra lekapcsolta az internetet, lehúzva a palota legmélyebb részében található Internet Off kart.

A Zemberek nem értették először. Első vasárnap még csak dühöngtek. Aztán hétfőn visszajött az internet, és ott tovább folytatták a dühöngést. Főleg a Facebook nevű gyülekezőtéren. Ezt is gyűlölte a Kormány, de ezt az átkos Külföldi Nagy Ellenség hazájából működtették és nem tudtak vele mit kezdeni. Következő vasárnap már az emberek készültek: szombaton hosszú sorok kígyóztak a nyomtató szalonok előtt, ahonnan mindenki egy-egy nagy képpel jött ki.

Vasárnap lett. Szép , hideg téli verőfényes vasárnap reggel. Némi mozgás az utcákon. Aztán ahogy telt az idő, egyre többen jelentek meg. Köszöntek egymásnak, kis csoportokban beszélgetni kezdtek, integettek egymásnak, volt aki szívecskéket dobált át az út túloldalára, volt aki verset szavalt hangosan, volt aki nyakába akasztott tálcán kínálta a finomságait, amit reggel rittyentett a konyhában.

És mindenki arca helyén egy hatalmas fénykép díszelgett. A Facebookos profilképe. Hogy megismerjék egymást az „ismerősök”. De ahogy egyre többet beszélgettek, találkoztak, mindenki egyre kiváncsibb lett a másik igazi arcára. És sorra kerültek le az álarcok.

A Zemberek rájöttek, hogy nem az interneten, hanem itt a való világban kellene megismerniük egymást, itt szemtől-szemben. ÉS rájöttek, hogy ez jóóóó.

A Gaz Kormány is rájött, hogy ez mennyire rossz. Következő vasárnap kijárási tilalmat vezetett be, útvonalengedélyekkel. Az engedélyek csak a barátok boltjába és a templomba szólhattak. De ekkor már mindegy volt. A folyamat elkezdődött. A Zemberek egyre többet találkoztak offline, egyre többen és többen tudták meg egymásról, hogy valójában mit is gondolnak, a gaz Kormány elveszette felettük az irányítást.

Hosszú időnek kellett még eltelnie, és sok újabb megnyomorító intézkedésnek, de végül a Zemberek fellázadtak és elkergették a Gaz Kormányt. És utána Szabadság Napjává és nemzeti ünneppé nevették ki azt a bizonyos első napot, amikor lekapcsolták az Internetet.

*****

Ez a történet egy Facebook post hatására született. Az eredeti több helyen megtalálható: "Otthon a kutya elharapta az internet kábelt. Elment közben a mobilnet is. Nem tudtam így belépni a Facebook-ra. Kimentem hát az utcára, magam előtt cipeltem a saját fényképemet. Időnként megállítottam embereket, s beszámoltam nekik, mit álmodtam, mit reggeliztem, mik a terveim mára, milyen bölcs életigazságok jutottak eszembe. Már hárman követnek: két rendőr és egy pszichiáter."

Fenyö és Csillag

                 Réges-régen élt egy csodaszép Csillaglány. Minden éjjel fent ragyogott a látóhatár felett, jobbra kicsit a láptoroki erdő legszélső, legmagasabb fenyőfájától. A Fenyőfa minden éjjel kinyújtotta ágait, hátha meg tudja érinteni, de a Csillaglány incselkedve, fényét remegve minden éjjel tovaúszott. Így ment ez hosszú napokon-hónapokon keresztül.

Látta ezt a többi csillag is, akik jól ismerték a Csillaglányt, nem kedvelve a kacérkodós, kissé fennhéjázó modorát.  Egyikőjük megsajnálta a folyamatosan sóvárgó fát és megpróbálta megvigasztalni.
- Ne is törődj vele, ő ilyen, mi sem kedveljük, minket is lenéz, azt hiszi magáról, hogy ő mindenkinél szebb, és majd egy nap maga a Hold fogja megkérni a kezét.
-  A Hold? – kérdezett vissza megszeppenve a Fenyő.
- Igen, elég nevetséges, nem?
- Hááát….
- A Hold nem foglalkozik velünk, csillagokkal, ő a maga útját járja, hol eltűnik teljesen, hol meghízva visszatér, majd megint elfogyva eltűnik az égről. Én nem is bíznék egy ilyen változékony fickóban – súgta bizalmasan a Csillag. -  De hát ki érti a nőket, igaz?
- Igaz  - bólintott tétován a Fenyő.

A Csillag azt gondolván, hogy milyen jót tett, tovalibbent az éjszakai égbolton, csatlakozva a társaihoz.

A Fenyő nem érezte így. Sőt.

A következő éjjelen bátorságot gyűjtött és megszólította a Csillaglányt.
 - Szépséges Csillaglány, állj meg egy pillanatra, szeretnék beszélgetni veled!

A  Csillaglány megtorpant, hátrafordult, megrezegtette fényét és felnevetett.
- Mit akarsz tőlem te Fenyőfa?
- Csak beszélgetni szeretnék veled.
- Miről? Te egy fenyő vagy, én egy csillag. Te lent vagy a földön, én fent az égen. Te nem tudsz mozdulni, én minden éjjel végigúszom az égbolton.  Én gyönyörű aranyfényű vagyok, te meg szúrós és sötétzöld. Nincs miről beszélnünk, semmi közös nincs bennünk.

A Fenyő erre nem tudott mit válaszolni, annyira szíven ütötték a Csillaglány fennhéjázó szavai. A Csillaglány kacagva tovasiklott, kacéran a Hold fele pördülve, aki ezüst fényszikrákkal szórta meg az uszályát.

A Fenyő ezután az éjszaka után nem nyújtózkodott többet az égre. Sőt, egyáltalán nem nyújtózkodott.  Ágai egyre jobban lógtak, a törzsét kikezdte valami rohadás. Teltek a hónapok, a Fenyő egyre szomorúbb és betegebb lett.

Eljött a Tél. Lesett az első hó, jótékonyan betakarva az erdő összes fáját. A Fenyő is gyönyörű, csillogó hópalástot kapott. De ez nem vigasztalta, a szíve továbbra is fájt.

Egy reggel csilingelő szán hangja hasította tiszta levegőbe. A szán egyenesen a Fenyő előtt állt meg. Egy kisfiú és egy férfi ugrott le a szánról, a férfi baltát tartott a kezébe.
- Na gyere fiam, keressük egy szép fát. – mondta a Férfi és elindult az erdőbe.

A Kisfiú tétova léptekkel indult utána, de a Fenyő előtt megállt. Megsimogatta beteg törzsét, felnézett rá, és csak annyit mondott:
- Ne szomorkodj, nálunk majd boldog és szép leszel. – és az apja után kiáltott.
- Édesapám, megtaláltam, ezt vigyük haza – mutatott a Fenyőre.
- Ezt? De ennél sokkal szebbek is vannak ott beljebb.
- Nem baj, én ezt szeretném.

A Férfi ránézett a Kisfiúra és látta a szemében a határozottságot.
- Ám legyen, megígértem neked, hogy idén te választasz. -  És belevágta a fejszét a fa törzsébe.

A Fenyő először nagyon megrémült, mi fog vele most történni? De aztán rájött, hogy ami a Csillaglánnyal és vele történt, annál rosszabb már semmi se lehet. De amikor az első fejszecsapások érték, rájött, hogy talán mégis. Rettenetesen fájt, mintha egész testét marcangolták volna – de akkor ismét eszébe jutott a Csillaglány, és még ez a fájdalom is eltompult a szívében érzetthez képest.

Két nagy reccsenés, és már a földön hevert. Összekötözték az ágait, felerősítették a szánra és már vitték is.  Nem is érdekelte, hogy hova. Szinte örült, hogy talán vége szakad a szenvedéseinek.

Az erdő szélén lévő házba vitték.  Leszedték a szánról, megfaragták a törzsét és egy szoros fém kalodába zárták a lábát és felállították a ház mellé. Ott állt napokig.

Annyi jó volt a rosszban, hogy a ház eltakarta a Csillaglányt tőle, így legalább nem szakadt meg a szíve újból minden éjszaka. Belátott a házba az ablakon. Látta a családot, ahogy sürgölődtek bent, élték az életüket, a Kisfiút, aki kiválasztotta őt. Megkedvelte őket. Melegszívű, dolgos, barátságos emberek voltak, szerették egymást.

Egy reggel a szokásosnál is nagyobb izgalom érződött  a levegőben. Az Édesapa és a Kisfiú kitakarították az egész házat, az Édesanya egész nap főzött, sütött.  A Fenyő nem értette, hogy mi ez a nagy felfordulás, de valahogy nem is igazán érdekelte.

Aztán délután kijött az Apa és bevitte a nagyszobába, a kandalló mellé állították. Az Édesanya elővett a szekrény mélyéből pár papírdobozt, amiből csodálatosabbnál csodálatosabb csillogó díszek kerültek elő. A Kisfiú kezébe vette az egyiket és ráakasztotta  a Fenyőfa ágára. 
- Tetszik? – kérdezte a fát.

A Fa csak meglibbentette az ágát bólintásképp. A Kisfiú mosolyogva nyugtázta a választ. Sorba kerültek fel a fára az arany-ezüst-piros-sárga-kék-zöld színű fényes csodák. A Fa egyre szebb és szebb lett.  Végül az utolsó dísz is a helyére került.
- Valami kellene a tetejére is – mondta az Apa.
- Tavaly eltört a csúcs, emlékszel?  - válaszolt az Anya kicsit szomorkásan. -  Pedig milyen szép volt…
- Szép ez így is, csúcs nélkül – mondta a Kisfiú csillogó szemekkel.
- Na akkor menjünk, nem késhetünk el a miséről – szólt az Apa.

Kis idő múlva távoztak, egyedül hagyva a feldíszített Fenyőt a nagyszobában. Besötétedett, lassan feljöttek a csillagok.

- Láttad az a csodálatos fát, ott az erdő szélen? 

- Igen, az valami gyönyörű. Hogy csillog, igazán királyi jelenség.
- Ti miről beszéltek? – fordult kíváncsian a Csillaglány a két másik csillaghoz, akik mögötte susmorogtak.
-  Az erdőszéli házba beköltözött egy csodálatos királyi jelenség. Fénylő, csillogó palástja van, csak úgy szórja a fényt.
 - Ó, igen? – érdeklődött visszafogottan a Csillaglány.
- Igen,. igen, nézd meg, neked való szépség… - hízelgett az egyik susmorgó.
- Na jó, esetleg vetek rá egy pillantást, de csak azért hogy ne mondhassátok, h nem hallgatok rátok! – válaszolta a Csillaglány. – ezzel méltóságteljesen elúszott az erdő széle felé.

A Csillaglány enyhe izgatottsággal közeledett a házhoz. Már kintről is látszott, hogy valami fényes van odabent. Közelebb úszott és belesett az ablakon.

Hatalmasat dobbant a szíve.

Igen, ez Ő. Az ő szépséges hercege, akire mindig is várt! Gazdag, csillogó, méltóságteljes… Igaz, hogy Fa, de az kit érdekel ennyi gazdagság láttán? Azt kívánta, h örökké együtt legyenek.

Ekkor meglátta a Hold, ahogy az ablakon kukucskál befele.
- Vigyázz Csillaglány, veszélyes. amit most csinálsz…. ha nem szerelemből választasz, örökre elveszted a csillag létedet.
- Nem érdekel, én őt akarom, soha nem láttam még ennél szebbet.
- Te döntesz, én figyelmeztettelek. – mondta a Hold és otthagyta az ablaknál sóvárgó Csillaglányt.

A Csillaglány leheveredett a küszöbre és elaludt. Itt talált rá a Kisfiú, amikor hazaértek a miséről.
- Édesapám, nézd mit találtam az ajtóban – mutatta fel a gyönyörű, alvó csillagot.
- Ez pont jó lesz csúcsnak – mondta nevetve az apja, és sietve bementek a házba, ahol egyből a Fenyő tetejére tették a még mindig szundikáló Csillaglányt. Ott tündökölt, bevilágítva a szoba legkisebb sarkait is.

A Fenyő el se hitte, hogy mi történik körülötte: a Csillaglány itt, az ő karjaiban? De ez hogy lehet?

De eszébe jutott a beszélgetésük, és most először érezte úgy, hogy semmi köze ehhez a hideg, szívtelen teremtéshez.

A melegben felébredt a Csillaglány is. És meglepve vette észre,  hogy ott van a  legmagasabb ágon, pont a fa tetején, mintegy megkoronázva az ő Hercegét. Határtalan büszkeség öntötte el. „Igen, megcsináltam. Én lettem a legsikeresebb Csillaglány. Egy Herceg a párom és én vagyok a korona a fején.”

A Fenyő megszólalni se mert, tartotta a fejét egyenesen, nehogy lebillenjen róla a szépség. Az meg tündökölt, szórta a hideg  fényét szerte-széjjel. 

A család vacsorához ült, utána kibontották a ajándékokat, a Kisfiú kapta a legszebbeket. A mosolya vetekedett a csillag fényével, ahogy sorra kipróbálta az új játékait. Estére elcsendesedett a ház.
- Most már bemutatkozhatunk egymásnak – búgta gerlehangon a Csillaglány.
- Én a Csillaglány vagyok, benned kit tisztelhetek?
- Nem ismersz meg Csillaglány? – kérdezte a Fenyő halkan.
- Az erdő széli Fenyő vagyok, akit annyira gonoszul kikosaraztál még a nyáron.
- Ki? Nem is emlékszem rá… Ne viccelj már, te nem vagy egy közönséges fenyő.
- De én egy teljesen hétköznapi fenyő vagyok, akit kivágtak, feldíszítettek és kiállítottak ide a szoba közepére.
- Mit mondasz? – kezdett megrémülni a Csillaglány. – Te nem lehetsz az a Fenyő!
- De én pontosan AZ a fenyő vagyok, akinek miattad szakadt meg a szíve.
- És én meg miattad adtam fel a csillag-létemet! Ez nem ér! Vissza az egészet!
- Sajnálom, ha tévedtél. Én is tévedtem veled kapcsolatban akkor. Én azt hittem, hogy a szépséged nem csak külső, hanem belülről fakad, de megmutattad akkor, milyen is vagy valójában. Most visszabillent a mérleg nyelve, te is megbűnhődsz a kevélységedért.

A Csillaglány megpróbált felemelkedni a fenyő csúcsáról, de nem ment, mintha hozzáragasztották volna.  Rángatta, cibálta magát, de semmi. Csak az ereje fogyott. Az erejével együtt a fénye is.

Ekkor a Hold nézett be az ablakon. Meglátta a fa tetején a Csillaglányt, ahogy cibálja magát.
- Mondtam neked, ugye? Lemondtál a csillag életedről érdekből. Nem igaz szerelemből, hanem mert elvakított a gőgöd, az anyagiasságod, a kevélységed. Most ez lesz a büntetésed. Hogy örökre dísz maradsz, az, amiként éltél eddig is: egy szép, fényes égi díszként. Ne küzdj ellene, mert még a maradék fényedet is elveszted.

A Fenyő megsajnálta az egyre jobban halványuló Csillagot.
-  Nincs semmi lehetőség arra, hogy ismét Csillag legyen? – kérdezte a Holdat.
-  Nincs.
- Nagyon sajnálom őt. És még mindig szeretem, annak ellenére, hogy összetörte a szívem. Szeretnék segíteni rajta.

A Hold elgondolkodott. Ránézett a Fenyőre majd a pislákoló fényű Csillaglányra.
- Egy megoldás létezik. Ha életet adsz életért.  A tiedet az övéért. De én nem tenném.
A Fenyő elgondolkodott. A Csillaglány megérdemli a sorsát. De ő mégis szereti, minden kevélysége, gőgje ellenére. Őt kivágták, beteg. Érzi. ahogy belőle is szivárog az életerő.
- Rendben. Életemet az életéért.

Ekkor kicsapódott az ajtó és a Kisfiú rontott be rajta.
- Ne tedd, soha nem volt még ilyen szép karácsonyfánk! Kérlek!
- Te érted, amit mi beszélünk? – döbbent le a Fenyő.
- Persze, mindent hallottam kintről.
- Akkor azt is tudod, hogy mért tenném.
- Igen, mert szereted azt a gőgős csillagot, aki meg nem szeret téged. De én szeretlek.
- Én meghalok, érzem. Akkor legalább a Csillaglányt meg tudnám menteni. Engedd meg nekem, hogy ne haljak meg értelmetlenül.

A Kisfiú lassan, könnyekkel a szemében bólintott.
- Lépj hátra, kérlek – szólt a Kisfiúnak.  - Akkor Hold, tedd, amit tenned kell.

A Hold sugarával lángra lobbantotta a kandallóban pislákoló tüzet, ahonnan egy parázs átugrott a Fenyőre, az egyből lángra kapott. Hatalmas fényes lángcsóvaként égett a szoba közepén pár pillanatig, amíg hirtelen egy izzó hamukupaccá nem omlott össze, közepén egy halványan lüktető csillaggal.

A Kisfiú óvatosan kiemelte a Csillagot a hamuból, az ajtóhoz vitte és feltartotta a kezét a Hold felé. A Hold megsimogatta a tenyerén lüktető csillagot, és az lassan emelkedni kezdett egyre fényesebben és fényesebben. 

A Csillaglány hideg fénye a múlté lett, meleg aranysárga fénye beragyogta a fél éjszakai égboltot. Attól kezdve minden éjjel a megállt az erdőszéli ház felett, és emlékezve a Fenyőre, reggelig ott vigyázta a Kisfiú álmát.

Vége