(…) Hatalmas robbanásra esek ki az ágyamból. Az ablakok még
percekig remegnek a detonáció erejétől. Ez közel volt, nagyon is közel. Asma
sírva rohan át a gyerekszobából, magamhoz szorítom és bekucorodunk az ágy
melletti sarokba és remegve várjuk a folytatást. Várjuk a következő bomba
becsapódását. Mást úgyse tehetünk. Asma motyog magában, lehet, hogy ő is
imádkozik, talán a gyerekek istene jobban meghallgat majd minket, mert a felnőtteké
már rég nem figyel ránk. Távolodnak a robbanások. Ma este szerencsénk volt.
Nekünk. (…)
(…) Folytatódnak a bombázások. Majdnem minden nap. A városban
lassan alig van ép épület. Az iskola már hónapok óta bezárt, pár bolt van csak
nyitva, sose tudom, hogy épp mit kapok, kapok-e egyáltalán valamit, a kórház
még annak a pár fanatikus orvosnak és nővérnek köszönhetően működik, de már ők
se bírják a rengeteg sebesültet ellátni. A front közeledik. Egyre többen döntenek
a menekülés mellett. Én még várok. Várok a csodára. Hogy egyszer csak beállít
az ajtóba, széles mosollyal az arcán, átölel bennünket. És újra együtt lesz a
család. Még várok egy kicsit. (…)
(…) Tegnap elfoglalta az ISIS a várost. Mi el tudtunk bújni Asmával
a pincébe, nem találtak meg bennünket. De nem mindenki volt ilyen szerencsés.
Amikor már elcsendesedett minden, felóvakodtam az utcára, Asmának megtiltottam,
hogy kitegye a lábát a pincéből. Nem
olyan messziről hangosbemondón üvöltöző férfi hangját hozta a szél. Beburkoltam magam, eltakartam a fejem, az
arcom, a kezem, hogy semmi ne látszódjon ki még véletlenül se belőlem, és
csendben a fal mellett surranva, a hang irányába indultam. Három utcával odébb
a téren kisebb tömeget vettem észre. Nem akartam közelebb menni, de szerettem
volna látni, hogy mi történik. Körülnéztem és a szemben lévő ház egyik emeleti
ablaka mellett döntöttem. Jó döntés
volt. Pont ráláttam a térre, de én elég messze voltam, hogy onnan észrevegyenek.
Az üvöltő, őrjöngő tömeget fegyveresek tartották vissza, a
gyűrű közepén kilenc, bekötött szemű férfi térdelt. A kör egyik részét egy
katonai dzsip zárta, nyitott platóján egy állig felfegyverzett, fekete ruhás
férfi üvöltözött a megafonba. Végigfutott
a szemem a térdeplők során, és azonnal felismertem az egyik orvost a kórházból.
Ő volt az, aki karikás, fáradt, de ugyanakkor nagyon kedves szemekkel kötözte
be Asma kezét, amikor beletenyerelt a vaskorlát kiálló darabjába. A jobb halántékánál húzódó ősz csíkról
ismertem meg. Akkor is elcsodálkoztam rajta, hogy viszonylag fiatal ember, és már őszül.
Ahogy próbáltam kivenni az arcokat rémülten vettem észre a sorban
negyedik férfit. Ahmed volt, a környék
egyetlen működő vegyes kisboltjának tulajdonosa. Ő kinek ártott? Mindenkihez
volt egy-két jó szava, próbálta tartani bennünk a hitet. Nem volt ellenálló,
nem politizált. Csak megélni szeretett volna és segíteni a környéknek túlélni
ezt az egész borzalmat. És a sor végén rémülten ismertem fel Asma angol
tanárját. Nem volt egyszerű, mert az arca csupa vér volt, biztos nem adta magát
könnyen. „Ezt hogy fogom elmondani Asmának?”
– villant át bennem a kérdés. „Sehogy, jobb, ha nem is tud az egészről” - jött
a válasz szinte azonnal.
A Férfi a megafonnal a kezében most épp azt üvöltötte, hogy
Allah megbünteti az árulókat, a hitehagyottakat. Ő Allah pallosa és az ő
pallosát Allah vezeti. Hiába voltam tőle több háznyira, így is hányingerem
támadt a férfiból áradó elvakult gyűlölet hullámaitól. És a tömeg vele
üvöltött. A katonák levegőbe emelték a géppuskáikat, a nők fejhangon visítottak.
Pár nőnek sikerült áttörni a kordonon, térdre vetették magukat a dzsip platója
előtt, és úgy könyörögtek a fekete ruhásnak valószínűleg a szeretteik életért.
A férfi csak felröhögött és közéjük lőtt a platóról. A géppuska cafatokra tépte
a testüket, véres ruha és húscsomóként hullottak a földre. A tömeg még jobban őrjöngött. El akartam jönni, mert tudtam, hogy mi fog
következni, de nem bírtam. Csak az zakatolt a fejemben, hogy Jamall nincs
köztük, Jamall nincs köztük. A tömeg összezárt a fegyveresek körül, mint egy
hatalmas hullámzó, vérszomjas kígyó, amely először megfojtja, majd széttépi
áldozatát. Szerencsére előlem is sokat
eltakart. Így csak annyit láttam, hogy a fekete ruhás férfi leugrik a platóról,
átvesz az egyik emberétől egy hatalmas kardot. És magasra lendítve lecsapott.
Aztán újból, újból. Kilencszer. A tömeg minden egyes csapásnál egy emberként
hördült fel, az utolsó csapás után a katonák sorfala szétnyílt és a tömeg berohanva
a holtesteket cafatokra tépte.
Nem tudom meddig állhattam ott az ablakban. Lehet, hogy csak
percekig. Egy hatalmas dudaszó térített magamhoz, ahogy a konvoj elszáguldott
az ablak alatt. „Asma! Egyedül van a pincébe!” - villámként csapott belém a
felismerés. Rohantam lefele a lépcsőn, szerencsémre már messze járt a konvoj,
az utca újra csendes volt. Halálosan csendes. A téren már nem volt senki, csak
a halomra lőtt nők és a lefejezett férfiak megbecstelenített tetemei. Újabb
brutális áldozatai ennek az értelmetlen polgárháborúnak.
Visszaérve a pincébe Asmát az egyik sarokba kucorodva
találtam meg. Elfáradt a félelemben, bealudt a fáradtságtól. Nem volt szívem
felébreszteni, inkább betakartam, és néztem az arcát, és azon gondolkodtam,
hogy meddig még? (…)
(…) Hetek teltek el, hogy elfoglalta az ISIS a várost, de a
harcok folytatódnak, senki sincs biztonságban. Az utcákat fekete ruhás csapatok
járják, és bárkibe belekötnek, vagy akár
ott helyben lelövik, ha épp olyan kedvük van.
A mobil telefonszolgáltatás akadozva, de még működik, áram néha napokig
nincs, ha igen, akkor is legfeljebb pár órára.
Vízszolgáltatás még van, de az is már akadozik. Ahmed boltja bezárt, az
életben maradt családtagok elmenekültek Ahmed kivégzése után. Most egy
távolabbi boltba vagyok kénytelen élelemért járni. Ilyenkor itthon hagyom
Asmát, egyedül a pincében még mindig biztonságosabb, mint velem az utcán. Eddig mindig megúsztam a fekete ruhásokkal
való találkozást, de nem bízhatok a vakszerencsémben. Nekünk is menni kéne…. de
Jamallról nem tudunk semmit, ha elmegyünk innen, hogy fog megtalálni minket egy
háború szabdalta országban? Várok. (…)
(…) Az éjszaka közepén megcsörren a mobilom. Ismeretlen szám.
Nem akarom felvenni. Félek. De a telefon kitartóan cseng. Már Asma is felébredt
rá és álmosan kérdezi, hogy mért nem veszem fel. Mit mondjak? Hogy nem akarom
tudni, ki van a másik felén? Nem akarom tudni, hogy ki halt meg? Kivel milyen
szörnyűség történt? Kinyomom. Pár másodperc múlva újra csöng. Ugyanaz a szám.
Nagy levegőt veszek és felveszem. De nem szólok bele.
- Jalila, te vagy? – kérdezi egy hang, amitől a
torkomba ugrik a szívem. Sikítva
kiáltanék a telefonba, de fékezem magam, így csak egy reked kérdés préselődik
ki a számon.
- Jamall?
- Én vagyok, szerelmem.
Asma elkerekedett szemekkel néz rám.
– Apa?
Nem tudok válaszolni, csak könnyes szemmel bólintok.
- Jalila, itt vagy? – hallom a mély baritonját a
telefonba. Remeg a kezem, majdnem leejtem.
- Itt, itt szerelmem. Mi van veled? Jól vagy? Hol
vagy? Mikor jössz haza? – találom meg a hangom.
- Jól
vagyok, de erre most nincs időnk. El kell jönnötök otthonról minél hamarabb.
Megszöktem a seregből. Nem vagytok többet biztonságban sem az állami, sem az ISIS
katonáitól. Vannak barátaim, akik segítenek átszökni Törökországba, nektek is
utánam kell jönnötök, ott találkozunk.
- De hogyan, miből, kivel? – dadogom a félelemtől.
- Megvannak még anyám ékszerei?
- A nagy része még igen, de kénytelen voltam
eladni belőle párat, nem volt mit ennünk. – mentegetőzöm.
- Jól tetted. Add el mindet, meg amit még el tudsz
azon kívül. Sok pénz kell, nagyon sok.
Vegyél egy jó telefont, újat. Nem kell sok ruha, csak ami egy hátizsákba
belefér. Minden mást hagyatok otthon. És induljatok el minél előbb. Mentsd el
ezt a számot, ezen tudsz üzenetet hagyni, ha én nem is leszek ott, ez egy
barátom telefonja. Ha lesz sajátom, felhívlak róla, ez nem biztonságos. Meg
tudod csinálni?
- Meg-meg – dadogom ismét.
- Add ide Asmát, hadd beszéljek vele – kéri
mosolyogva Jamall.
- Sziaaaaa Apaaaaa! – kiabál a telefonba a
kislány. – Úgy hiááányzoool! – panaszkodik elnyújtott hangon.
- Szia Kicsikém, tudom, te is nekem. Figyelj, most
ez fontos. Anyával el fogtok menni otthonról, és mindent otthon kell hagynod.
Messzire, Törökországba kell eljutnotok, ott tudunk majd találkozni. Kérlek,
fogadj szót anyának, és mindent úgy csinálj, ahogy ő mondja. Megígéred nekem?
- Meg, de ugye a Tappancsot vihetem magammal?
- Tappancsot viheted, de mást nem. Megígéred, hogy
jó kislány leszel?
- Meg, meg. – bólogat boldogan.
- Jó, akkor add vissza anyát!
- Sziiiiia, szeretlek apa! – kiabál búcsúzóul a
telefonba.
- Megértettél mindent? – kérdez vissza már tőlem.
Hallom a hangján a feszültséget és az aggodalmat. Tudom, hogy most ez nagyon
komoly.
- Igen szerelmem, mindent úgy fogok csinálni,
ahogy mondtad. De hova menjünk először?
- Szerezzetek fuvart a határig. Vannak olyanok,
akik vállalnak ilyet. De ne fizess előre, bármennyire is ezt akarják. Ha nagyon
erőszakos, inkább keress mást. Okos nő vagy, ki fogod találni! - biztat. Látom
magam előtt lehengerlő mosolyát, fekete csillogó szemét és széles vállait.
- Nagyon hiányzol – suttogtam a telefonba.
- Ti is nekem. Vigyázzatok magatokra, legyél
nagyon óvatos és okos. A határ túloldalán találkozunk. – és ezzel bontja a
vonalat. Én még pár másodpercig csak tartom a fülemnél a telefont.
Asmát alig tudom
elaltatni. Teljesen felpörgött, hogy beszélhetett az apjával.
Ő már most
indulna. Hiába nyolc éves már, a türelem nem az erőssége még.
Holnap elmegyek Bedírhez. Utálom a fickót,
annyira közönséges, ahogy mindig méreget a gülü szemeivel, de ő az egyetlen
olyan ismerősöm, akiről tudom, hogy aranyat vásárol. (…)
(…) Három nap telt el Jamall
telefonja óta. Sok mindet sikerült elintéznem. Eladtam a maradék ékszert - Bedír
egy gazember, pofátlanul kevés pénzt adott értük, de legalább megvette. Az alku
végén ajánlott egy ismerősét, aki vállal fuvarokat a határig. Holnap találkozom
vele. Vettem egy új telefont, azt sem
volt egyszerű, de meglett. (…)
(…) Megyünk a határra
autóval. Gyakran megállítanak bennünket, de amilyen ellenszenves a sofőrünk,
olyan rutinosan tárgyal az ellenőrző pontok katonáival. Simán jutunk át
mindegyiken. Lehet, hogy a végén még hálás leszek Bedírnek? .... Jamallnak
hagytam üzenetet, hogy ha így haladunk, két nap múlva Akcakalenál leszünk. (…)
(…) Akcakale –
határállomás, volt. Most irdatlan méretű, elfáradt, kiéhezett, beteg,
elkeseredett és dühös tömeg gyűjtőpontja, akik végső elkeseredésükben bármire
képesek már, hogy átjussanak Törökországba.
Nem tudom, hogy fogunk mi is átjutni.
Még néhány napra való
konzervünk és egy pár péksüteményünk van a hátizsákban, de hogy utána mi lesz,
fogalmam sincs.
Téblábolunk a tömegben,
Asma szorítja a kezem, semmi pénzért nem engedné el. Jobb is. Annyi féle ember
gyűlt itt össze. Én is félek, bár előtte ezt titkolni próbálom. „Ügyes vagy,
meg tudod oldani!” – hallom Jamall hangját a fejemben.
- Jaila? – hallom egyszer csak a hátam mögül.
Megfordulok és egy
ismerősnek tűnő, de nagyon elcsigázott férfi néz rám pár lépésről.
- Nem ismersz meg?
Megrázom a fejem.
- Ali vagyok, az egyetemről. Jamall csoporttársa.
Sokszor vacsoráztam nálatok, amikor még béke volt.
- Ali? – kérdezem vissza döbbenten. – Ne haragudj,
nem ismertelek meg, nagyon megváltoztál. Mi történt veled? Mi van Leilával és a
gyerekkel?
- Leila meghalt és a gyerekek is. Bombatámadás.
Senki nem élte túl. Az egész ház összedőlt. Én épp az egyetemen voltam. Mire
hazaértem, már nem tudtam segíteni - válaszolja halkan.
- Rettenetesen sajnálom – motyogom, és
szégyenkezve hálát adok magamban Allahnak, hogy Asma még itt van mellettem.
- Jamall? Ő is itt van? – kérdez vissza némi torokköszörülés
után.
- Nem, csak mi. Vele később találkozunk. – mondom
óvatosan. Igaz, hogy régi barát, de manapság már nem lehet tudni, ki mivé lett.
- Mióta vagytok itt? – érdeklődik tovább.
- Ma érkeztünk, de fogalmam sincs hogyan tovább.
Úgy tűnik, itt nem lehet átjutni, le van zárva a határ a drótkerítéssel és a
katonákkal.
- Én már egy hete vagyok itt, egyre többen jönnek
és egyre nagyobb a feszültség. Előbb-utóbb ki fog robbanni itt valami… Van hol
aludnotok? – vált hirtelen.
- Őőőőő, még nincs, nem is gondolkodtam még ezen –
válaszolom őszintén.
- Akkor gyertek oda hozzánk – mutat a távolba – Ott
az a domb, mögötte páran tábort vertünk. Normális emberek, ott nagyobb
biztonságban lesztek.
Követjük Alit a domb mögé. És valóban egy
táborszerűség volt mögötte: pár kifeszített ponyva, néhány pokróc, pléd a
földön, egy fekete ruhás nő épp a tűz feletti lábosban kavar valami egész jó
illatú ételt. Pár férfi kicsit odébb ülve tanácskozik, és vagy hat-hét gyerek kergetőzik
pár méterrel arrébb a sátortól. Közeledtünkre a férfiak felkapják a fejüket, és
végigmérnek mindkettőnket Asmával. Nem tolakodón, inkább érdeklődően.
- Régi ismerősök, az egyetemen kollégám volt a
férje. – mutat be a férfiaknak.
Csak biccentés a válasz, de engem ez is megnyugtat. Odakísér
minket a tűzhöz, a nő felnéz és elmosolyodik.
- Éhesek vagytok? – kérdezi kedvesen. Asma hevesen bólint helyettem is.
Hellyel és egy tányér étellel kínál bennünket. „Talán tényleg
jó emberek” (…)
(…) Mahmudék – így hívták a családfőt – valóban rendes
emberek voltak. De nem sokáig voltunk együtt velük. Igaza lett Alinak.
Érkezésünk után pár nappal később kirobbant a felhalmozódott feszültség. A már
hetek óta itt várakozó embertömeg nem bírta tovább és megrohamozta a kerítést.
Nem érdekelte már őket, hogy a túloldalt állig felfegyverzett katonák állnak
sorfalat, páncélozott harckocsikkal, vízágyúkkal, hogy lelőhetik őket, hogy
megsérülhetnek. És a tömegpszichózis itt is működött, nemcsak az ISISnél. A
kerítés, és végül a katonák sem tudtak ellenállni az őket megrohamozó több ezer
embernek. Több ponton átszakadt a szögesdrót, tépve-vágva a rajta átpréselődő
emberhadat, gyerekeket, nőket, férfiakat.
Aki belekerült ebbe a húsdarálóba, csak előre mehetett, ha nem akarta,
hogy agyontapossa a háta mögött préselődő tömeg. Nagyon sokan megsérültek,
többeket agyontaposott a tömeg. De a kerítést átszakították.
Ali rohant hozzánk szólni, hogy most vagy soha, mennünk kell.
Felkaptam a hátizsákom, Asma után kiáltottam – kint játszott a többiekkel a
domb takarásában –, átöleltem búcsúzóul Fatimát, aki ez alatt a pár nap alatt
szinte barátnőmmé vált, ő csak intett, hogy szaladjunk, nekik több idő kell az
induláshoz. Asma szerencsére egyből jött, nem reklamált, hogy mért kell
otthagynia a többieket.
A tömeg nagy része már átjutott az egyre nagyobb réseken,
volt ahol már méteres csíkokban hiányzott a drótháló. Ali minket is egy
ilyenhez vezetett, nagyon sokan préselődtek itt is össze, de már nem tűnt
életveszélyesnek a helyzet. Mindketten
megfogtuk Asma kezét, egyik oldalról én, másikról Ali, és befurakodtuk a
tömegbe. Nyomott minket előre, néha úgy éreztem, hogy kiszakad a karom, ahogy
kapaszkodtam Asmába. Asma egyre jobban bepánikolt. Bennem is egyre nőtt a
pánik, lassan fogalmam sem volt, hogy merre is megyünk. Csak emberhátakat
láttam, rosszul voltam a körülöttem lévők izzadság és kosz szagától. Én se
lehettem túl illatos. Ali is észrevette a kitörni készülő hisztériánkat. Egy
határozott mozdulattal felkapta Asmát, hogy legalább ő jusson valamivel több
levegőhöz. Nem tudom mennyi idő volt mire átpréselődtünk a tömeggel.
Valószínűleg csak percek voltak, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
A határ túloldalán teherautókra pakoltak bennünket a katonák,
és elvittek minket a helyi menekült táborba. Fogalmam sem volt, hogy az hol
lesz, mi lesz ott, hogy fogunk ott találkozni Jamalllal. Semmi nem érdekelt,
csak az, hogy átjutottunk Törökországba! A ponyvás kocsi félhomályában küldtem
egy smst Jamallnak: „Itt vagyunk”.(…)
(…) Nem jó itt a táborban. Nagyon sokan zsúfolódunk össze,
állandóan figyelnem kell a maradék holminkra, a pénzemre különösen… sokakat
megloptak már. Kevés az étel, amit adnak. Asma kicsit jobban viseli, talált
magnak pár barátot. Nekik olyan könnyen megy. Én nem tudok megbízni senkiben.
Alival azt mondtuk, hogy férj és feleség vagyunk, így nem tettek minket külön
sátorba, az egyedülálló nők és gyerekek közé. Benne megbízok, de nagyon
hiányzik Jamall. Folyton a telefonom lesem mikor hív. És ahogy telnek a napok,
egyre jobban kezdek kétségbeesni. Azóta az éjszakai telefon óta nem tudok róla
semmit. Én hagytam neki mindig üzenetet, ő semmit nem üzent. Azt se tudom
átjutott-e a határon, mi van vele. Hajnali órákban arra riadok, hogy álmomban
egy koszos árokparton láttam lelőve heverni a testét, másik hajnalban meg hogy
őt is lefejezte egy fekete ruhás, embernek nem nevezhető szörny. Ilyenkor nem
tudok visszaaludni, hallgatom a sátor hangjait: a horkoló férfiak egyenletes
horkantásait, a nők csendesebb szuszogását, néha felsír egy csecsemő, időnként
álmában felkiált vagy felsikít valaki, a mellette levők próbálják suttogva
megnyugtatni. Itt mindenki borzalmak elől menekül. Senki olyan nincs, akinek a
családjában vagy közvetlen környezetében ne bántottak volna vagy öltek meg vagy
halt volna meg valaki. Több ezer ember alussza nyugtalan és rémisztő álmait és
reménykedik, hogy másnap valami történik, jobb lesz. Mellettem Asma szuszog. Ő
még viszonylag jól viseli. Lettek barátai, szerencsére nem válogatós, megeszi
azt a kevés ételt, amit kapunk, kezdi megszokni a sok-sok ismeretlent maga
körül. Hihetetlen rugalmasak a gyerekek…. csodálom és irigylem őket (…)
(…) Pittyeg a telefonom. Üzenet. Jamall.
„Holnap
8-ra gyertek ki a táborból, a második keresztutca után van egy kis tér, a
sarkán egy kávézó, ott várlak benneteket.” (…)
(…) Reggel ébresztem Asmát, kicsit kába még az álomtól,
amikor a kapuhoz érünk, Ali már ott vár ránk. Az őrök végigmérnek bennünket, de
nem tartóztatnak fel, elvileg csak befele van ellenőrzés. Torkomban dobogó
szívvel és izzadó tenyérrel fogom Asma kezét, ő szaladna már, alig bírom
visszatartani. Nem árulhatjuk el magunkat. Befordulunk a sarkon, eltűnve az
őrök szeme elől, és szinte futunk már. Ott a tér és a kávézó. A téren mintha
megállt volna az idő: a kávézó teraszán pár szakállas idősebb férfi békésen
pipázgatva sakkoznak. Kicsit odébb tőlük három fiatal lány nevetgélve
beszélgetnek. A függönyök békésen lebbennek az ablakokban, besüt a térre a nap
és szinte látni a szálló porszemeket a levegőben. Átsietünk a téren, elől Ali, utána én Asma
kezét fogva. Belépünk az ajtón, amikor az első bomba becsapódik a térre. A
légnyomás a sarokba vág minket, jó másfél méteres repülés után beverem a fejem
a falba, elájulok. (…)
(…) Valaki vízzel mossa az arcom.
- Asma! – sikítok fel.
-
Semmi baja, néhány karcolással megúszta – hallom magam felett egy jól ismert
bariton megnyugtató hangját. Kimeresztem a szemem, mintha homályosabban látnék.
-
Jamall! – sikítok fel újból és átölelem a fölém hajló férfi nyakát. Csak
szorítom, szinte levegőt is elfelejtek venni. Érzem az illatát, a szakálla
simogatja az arcom. Eltolom magamtól, és csak nézem a szemét, elveszek
benne. Megáll az idő. Mindkettőnknek.
Megcsókol. Nem érdekel, hogy illik vagy sem, hogy ki van körülöttünk, hogy hol
vagyunk. Visszacsókolom. Akkor és ott csak mi ketten létezünk.
Ali
hümmögése zökkent vissza minket a valóságba. Elpirulok. Ezt neki nem illett
volna látnia. De ő csak szomorúan elmosolyodik és megrázza a fejét. És nekem is
elfacsarodik a szívem. Leila és a gyerekek… (…)
(…) Szerencsénk volt. Erre akkor döbbenek rá, amikor kilépünk
a kávézó széttört ajtaján. Mi egész jól megúsztuk: Jamall a kávézó hátsó
részében ült, minket meg nagyjából megvédett épület. Mindegyikünk tele lett
karcolásokkal, kisebb vágásokkal, nekem egy hatalmas púp nőtt a fejem tetején,
ahol nekicsapódtam a falnak, Asma karját és lábát összevagdosták a kirobbanó
ablaküveg szilánkjai, Alinak megrándult a válla, ahogy ráesett, Jamallhoz meg a
légnyomás vágott egy széket, csúnya, már most sötétlila duzzadást okozva az
oldalán. De éltünk. Ellentétben a teraszon kávézgató öregekkel és fiatal
lányokkal. A tér közepén tátongó bombatölcsér és a szinte felismerhetetlenségig
szétroncsolt testek maradtak a fél órával korábbi idillből. (…)
(…) Jamall egy ismerősének házához vezetett minket. Ő
segített neki átjutni a határon. Kurd lévén támogatja a menekülteket, nem kér
pénzt a szállásért. Ő így tud segíteni. Itt kaptunk egy kis szobát a háromból, három
matraccal a földön, a konyhát és fürdőt közösen használhattuk a másik két
családdal, akik a szintén itt húzták meg magukat. Alinak szerzett Jamall még
egy matracot, és ő a konyhában kapott már csak helyet, de nem panaszkodott. (…)
(…) Nagyon boldog vagyok. Jamall újra velünk van, minden este
úgy alszunk el, hogy együtt a családom. Hányan nem mondhatják el ezt… Jamall
nem sokat mesél a katonaságról, arról, hogy mért és hogyan szökött meg, én nem
faggatom. Elég csak belenéznem a szemébe, és látnom, ahogy megtörik a fénye,
amint szóba kerülne. Jamall és Ali napokig kerestek valami munkát. Végül egy
szállodában kaptak, éhbérért. Ali a konyhán, Jamall mint londiner. Informatikai
mérnökök mindketten. Osztályelsők az egyetemen. És most mosogatnak, meg mások
poggyászait cipelik. De legalább van munkájuk, sok menekülttel ellentétben.
Tudunk gyűjtögetni a tovább menetelre. Mert azt már első nap mondta Jamall,
hogy nem maradunk itt, megyünk tovább, Németországban kapna jó állást,
újrakezdhetnénk. (…)
(…)Két hónapja vagyunk itt, minden pénzünket félretesszük,
szerencsére Ali mindig tud valami maradékot hozni az szálloda étterméből, Jamall
kap egy kis borravalót. Mi még szerencsések vagyunk, hogy mindketten jól
beszélnek angolul, a szomszédjaink közül többen koldulnak, meg a gyerekek
járnak gyárakba rabszolgamunkára, és sose lehetnek biztosak, hogy épségben hazaérnek-e estére a családjukhoz… A
harmadik hónapban váratlanul behívja őt az igazgató. Ki van rúgva. Nincs indok,
nincs kérdés. Holnap már ne jöjjön dolgozni. Este összeülnek Alival, és azt
számolgatják, hogy mennyink van és az mire elég. A legnagyobb költség az
embercsempészek díja, hogy átvigyenek minket Európába. Ha most indulnánk, épp
elég lenne négyünknek. De akkor utána semmi pénzünk nem maradna. Menni vagy
maradni?... Megint ugyanaz a kérdés…. (…)
(…) Végül az indulás mellett döntenek. Nincs értelme tovább
maradni, lényegesen több pénzt nem fognak tudni összeszedni és a hidegek
beállta előtt el kell jutni Németországig, ami még akár egy hónap is
lehet. Amikor elköszönünk Jamall
barátjától, aki a szállást adta, odaad nekünk még egy borítékot. 1000 euró van
benne. A barátai gyűjtötték nekünk az útra. Még ő kér elnézést, hogy csak
ennyit tudtak adni. Könnyes szemmel köszönöm meg neki, az elszorult torkú
férfiak helyett. (…)
(…) Újra úton. Vonattal megyünk tengerpartra, át egész
Törökországon, napokon keresztül, rajtunk kívül még sok százan tartanak ugyanarra,
ugyanazzal a céllal: feljutni egy hajóra és átjutni vele valahogy
Görögországba, Európába. (…)
(…)
Pár napja érkeztünk Bodrumba. Mindenütt menekültek, mint mi. Az utcákon, a
házak tövében, a parkokban, a tengerparton, a boltokba, a kávézókban,
éttermekben. Több tízezer ember, azt mondják. És mind arra várnak, hogy
átjussanak Görögországba. Mi is egy parkban telepedünk le végül. Ali vigyáz
ránk, amíg Jamall elmegy körülnézni és információkhoz jutni. Jó lenne
megfürdeni, tiszta ruhát húzni. Asma cipője is kezd tönkremenni, hiába volt
viszonylag új. Kimosom azokat a ruhákat, amiket a hátizsákunkban hozunk
magunkkal egy utcai csapnál. A szappan is fogyóban. Nagyon meleg van, fél óra
alatt megszárad a napon. Most már csak mosakodni lenne jó. De sehol egy olyan
hely, ahová elbújhatnánk. A férfiaknak
könnyű, ők ott fürdenek félmeztelenül a kút körül, de mi nők?... (…)
(…) Jamall két óra múlva jön
vissza és semmi jót nem ígér az arca. Karján négy mentőmellény. Beszélt több
embercsempésszel is. Nagyjából mind egyforma tarifát kértek. És semmi garancia
nincs rá, hogy átjutunk. Látta a csónakokat is a tengerparton. Gyakorlatilag
sima gumicsónakok, olyanok amilyeneket a strandokon használtak nálunk is, meg
vadvízi evezésekre. Nem tengerjárók. Ha kifizetjük a „fejpénzt”, alig marad
valamink. De itt nem maradhatunk, mennünk kell. Holnap indulunk. (…)
(…) Nem bírok elaludni. Nem tudok
úszni és Asma se. Mi lesz, ha beborulunk? (…)
(…) Reggel még alig jön fel a
nap, Jamall ébreszt bennünket. Egész kellemes hűvös van a nappali forrósághoz
képest. Asma nehezen ébred, kezd elfáradni az utazásba és a folyamatos
változásokba.
Megyünk Jamall után, aki egy kacskaringós ösvényen a
tengerpartra vezet minket. Már ott áll egy csapat ember, mindnek kezében
mentőmellény vagy felfújható úszógumi. Több gyerek és nő is van köztük.
Csatlakozunk hozzájuk. Egy férfi arabul elkiáltja magát és elindul tovább a parton
felfelé. Majd fél órát gyalogolunk, közben több csapatot is elhagyunk, vannak,
akik már szállnak be a csónakokba, vannak, akik csak a földön ülve várják a
sorsukat. Ahogy világosodik egyre
tisztábban látni a távolban a szigeteket. „Ezek nincsenek is olyan messze” –
gondolom magamban és reménykedve megszorítom Jamall kezét. Ő csak rám mosolyog,
de nem tűnik el a gondfelhő a homlokáról.
Nem tetszik neki ez az egész. Asma botladozik a tengerparti homokban és
bámulja a tengert. Még sose látta. Mindig el szerettem volna hozni a tengerhez,
most itt van, de jobban szeretném, ha máshol lenne. (…)
(…) A parton két gumicsónak
hever. Ránézésre olyan 10-12 személyes. Körbenézek, nem számolom össze, de
minimum ötvenen vagyunk a csoportba. Akkor itt leszünk egy darabig, amíg ennyiszer
megfordul a csónak. A férfi kiabál, hogy tegyék vízre a csónakot és fogják meg.
Pár férfi megfogja és bedobja a térdig érő vízbe. Tartják a köteleinél fogva. A
dombokról még pár férfi érkezik a kiabálós mellé. Ők nem beszélnek arabul, idegen
nyelven kiabálnak és kezdik lökdösni az embereket a csónakok fele. Most esik
le: itt nincs több kör, mindannyiunknak erre a két csónakra kell felférnünk! A
férfiak tiltakoznak, pár nő elsírja magát, erre a gyerekek is. Kezd kitörni a
pánik. Jamall elkapja Asmát, gyorsan ráadja a mellényt, jó szorosan meghúzza,
majd felém fordulva ugyanezt megismétli. A hátizsákunkat az összes megmaradt
kincsünkkel ledobja a földre, csak a telefont és a maradék készpénzünket veszi
ki belőle, elrakja. Ali szó nélkül húzza fel a saját mellényét. Jamall már
menet közben kapja magára, mialatt átverekedjük magunkat a tömegen és a
közelebbi csónakhoz sietünk. Elsők között szállunk be, így még nekem meg
Asmának sikerül középen leülnünk. Végül páran a parton maradnak, de a többség
felpréselődik a csónakokra. A csónak oldala vészesen meghajlik néhány súlyosabb
férfi alatt, a nőket és a gyerekeket megpróbálják középre helyezni. Egyre
jobban rettegek. Asmát magamhoz szorítom, minél kisebb helyet próbálunk
elfoglalni Jamall lábánál. De egyre
kevesebb is jut mindenkinek, ahogy még egy, majd még egy, majd még egy ember
próbálja magát felpréselni. A parton maradt csempészek kiabálva kitolják a
derékig érő vízbe az imbolygó csónakot, a széleken ülő férfiak közül párnak a
kezébe nyomnak egy-egy evezőlapátot, és kinyújtott kézzel a túloldali szigetre
mutatnak: „Kos!”
A csónak a hullámokon imbolyogva
elindul a parttól. „Nem tudok úszni, nem tudok úszni” – zakatol a fejemben a
kétségbeesés. Asma imát motyog magában, mint akkor, a bombázás alatt. Jamall és
Ali nem evez, nem kaptak evezőt. Billeg az egész csónak, nem lehet megmozdulni.
A hullámok egyre nagyobbak, ahogy egyre kijjebb kerülünk a nyíltabb vizekre. A
csónak egyre jobban billeg. Kezd egyre melegebb is lenni. Egy kisbaba felsír,
édesanyja próbálja megnyugtatni. Nem sok sikerrel. Aztán egy kisfiú sírja el
magát. Rászól az egyik férfi. Elég durván. Erre még jobban sír. Az apja
próbálja megvigasztalni, de messze van tőle. A másik férfi egyre idegesebb. Már
ráüvölt a gyerekre, hogy ha nem fogja be a száját a tengerbe dobja. A
kiabálásra egy másik baba is elkezd sírni. A férfinál elpattan valami, kirántja
az anyja kezéből és a vízbe hajítja a csecsemőt. A pici azonnal elsüllyed. A nő
sikoltva feláll, egy férfi ugrik a vízbe a csecsemő után, a csónak megbillen,
többen próbálnak egyensúlyt találni, de egy nagyobb hullám alákap a csónaknak
és minden borul.
Csak a sikításokat és a segítségkiáltásokat
hallom, ahogy megemelkedik alattam a csónak. A következő percben már a víz
alatt vagyok, kapálódzóm, bepánikolok, nem tudok úszni!!!! A mentőmellény
feldob a felszínre, mielőtt megfulladnék. Egyből Asmát keresem a tekintetemmel.
Alig látni valamit, annyira csillog a vízfelszín és porzik a víz teteje.
Meglátom a felfordult gumicsónakot. Páran kapaszkodnak az oldalába. Egy hullám
tetejéről meglátom Asma hosszú fürtjeit, ahogy ott ringatózik a felszínen. Teli
torokból üvöltöm a nevét. Nem mozdul. Egyszer csak látom, hogy valaki teljes
erejéből úszik felé. Megismerem: Jamall az. Megkönnyebbülök, hogy akkor ő is
él. Keresem Alit, de nem látom. Megpróbálok elevickélni Asma felé, de nagyon
nehéz. A nyakamat nyomja a mellény, nagyon erősek a hullámok, nem tudok úszni,
fenntartani magam sem könnyű. Aztán valaki megérint hátulról. Ahogy megfordulok
egy csöppnyi láb az. Az egyik baba a csónakból. Van rajta picike úszógumi, de
nem mentette meg az életét. Könnyeim összekeverednek a sós tengeri vízzel. Már
nem tudom, hogy mi marja jobban a szemem. El akarok jutni Asmához és Jamallhoz.
Ez a halott csöppség valahogy megszázszorozza az erőmet, kalimpálok, rugdosom a
vizet, lököm magam előre. Csak őket látom vagy nem, ahogy a hullám fel-le
dobál, miközben egyre közelebb és közelebb jutok hozzájuk. Végül ő is meglát
engem. Asmát a víz felett tartja, innen még nem látom, hogy él-e még.
Felmutatja jobb kezét, hogy minden rendben. Szárnyakat kapok. Melléjük érek
végre, nagyon elfáradtam. De Asma él, csak túl sok vizet nyelt és elájult.
Megfogom Jamall vállát, hogy kicsit rátámaszkodjam. Mondja, hogy feküdjek fel a
vízre, a mentőmellény fent tart, próbáljak meg lebegni. Többé-kevésbé sikerül,
de el nem engedem a mellényét. Így lebegünk egy darabig. De a nap egyre jobban
tűz, már éget, ahogy visszaverődik a felszínről. Egyszer csak Jamall azt javasolja, hogy próbáljunk
eljutni a csónakig, ahhoz kiköthetjük magunkat, amíg megtalálnak minket.
Ránézek és látom az arcán, hogy nem véletlenül javasolta. Sápadt a fáradtságtól
már. Asma is mozgolódni kezd, talán lassan magához tér. Akkor meg aztán végképp
nem fog mindkettőnket a felszínen tartani egyedül. Elindulunk a csónak fele,
szerencsénkre nem sodródtunk el tőle nagyon. De még így is nagyon messzinek
tűnik. Jamall fél kézzel úszik, másikkal próbálja maga után húzni Asmát, én a
kutyatechnikámmal evickélek lassan előre. A csónak mellől egyszer csak megindul
valaki felénk. Ahogy közeledik, felismerem Alit. Nagyon megörülök, megkedveltem
a szomorkásan komoly barátot az út alatt, nagyon fájt volna, ha őt is
elveszítjük. Félúton találkozunk, átveszi Jamalltól Asmát, Jamall nekem segít
tovább evickélni. Elérjük a csónakot. Alin kívül még egy kisfiú és két felnőtt
férfi kapaszkodik a csónak zsinórjaiba. Ennyien maradtunk. Heten a körülbelül
25 emberből. Asmát és engem kikötnek a csónakhoz, így nem kell tartanunk
magunkat annyira, kicsit könnyebb fennmaradni.
És várunk és imádkozunk, hogy meglássanak minket egy hajóról.
Várunk….(…)
(…) Nem tudom, mióta lebegünk
itt, egy vékony zsinórba kapaszkodva, de már nem bírom sokáig. (…)
(…) Asma is gyengül. Már mindkét
oldalról támogatják, a kisfiú is egyre rosszabb állapotban van. Kezdünk fázni,
nagyon fázni. Mintha egyre hidegebb lenne a víz. (…)
(…) Hol az a hajó? Hol EGY hajó?
Vagy valaki, bárki… (…)
(…) Rázogatnak. Úgy látszik
elájultam. A nap már lemenőben. Az egész napot ájulva töltöttem?! Hol van Asma?
Oldalra nézek, és ott lóg a zsinórokon, ő is alig van magánál, az arca
vöröslik, mint a rák, ahogy a vízről visszaverődő napsugárzás leégette. A szám,
mint a vatta, minden levegővétel fáj.
Jamall rázogat, nem messze tőlünk egy halászhajó
fordul irányba. Észrevettek minket, megmenekültünk! (…)
(…) A következő pár napból alig emlékszem valamire.
Kórházba vittek a hajóról, ami megmentett minket. Itt is zsúfolt volt minden,
sokan voltak körülöttem, fájt az arcom, nem láttam ki a kötés alól,
folyamatosan injekciókat kaptam, lehet, hogy nyugtatókat is. (…)
(…) Világos fény süt az arcomra. Talán a nap, még
mindig? Csak álmodtam volna, hogy megmentettek? És akkor ez már a túlvilág?
Lassan kinyitom a szemem, körülnézek: kórház. Sokágyas kórterem. Oldalra
fordulok és meglátom Alit, ahogy az ágyam szélére borulva szundikál.
Megmozdítom a kezem. Erre felkapja a fejét. Először enyhén bódultan, majd
felcsillanó szemekkel szélesen mosolyog rám.
- De jó, hogy felébredtél!
- Asma? – suttogom, mert mintha még mindig ott
lenne az a vatta a számban. Ali számhoz tart egy pohár vizet, mohón szürcsölöm.
- Jól van, gyerekből van, ő sokkal gyorsabban
felépült. Őt már egy hete kiengedték a kórházból, Jamallal van a táborban. Ne
nagyon beszélj, mert a hangszálaid nem viselték jól a tengerbeli kiszáradást.
Felváltva jártunk be hozzád. Szólok Jamallnak, hogy felébredtél – mondja
mosolyogva, és már megy is ki telefonálni.
- Fél órán belül itt vannak – mondja, amikor
visszatért a kórterembe.
- Mióta fekszem itt? – kérdezem még mindig gyenge
hangon.
- 3 hete húztak ki bennünket a vízből. Te voltál a
legrosszabb állapotban. Minket már jóval korábban kiengedtek. És ráadásul más
is van, de ezt majd Jamall mondja el – folytatja kicsit titkolózva.
Megrémülök.
- Ugye nem rák?
- Rák? Dehogy – nevet fel - Hogy is juthat ilyen
az eszedbe?
- Mert mindig attól féltem, hogy egyszer majd így
fog kiderülni… hogy kórházba kerülök valami egész más miatt, és utána kiderül,
hogy sokkal nagyobb a baj….
- Nem, nem rák. Annál sokkal jobb, de majd Jamall
– kacsint rám.
Nem tudom kiverni a fejemből. Biztos valami rossz,
csak nem merik megmondani… Lassan telik el az a fél óra. Közben Ali elmondja,
hogy csak amiatt találtak meg minket, mert meglátták a felborult gumicsónakot.
Ha nem kötjük ki magunkat hozzá, most nem élnénk. Mindannyian súlyosan ki voltunk
száradva és lehűlve. A kisfiút – Shariff a neve – el akarták vinni táborba, és
inkább Ali azt mondta, hogy ő az unokabátyja. Úgyhogy most ő is velük van.
Ahogy beszélt róla, látszott rajta, hogy nagyon megkedvelte a gyereket.
Ekkor Jamall áll meg az ajtóban, Asma mögüle
furakodik elő és rohan az ágyamhoz. Kis sebes arcát a mellkasomba fúrja és
elsírja magát. Felemelem a fejét és két puszit adok a könnyező szemeire.
- Annyira féltem - rebegi – a csónakban, utána a
tengerben, aztán, hogy te nem térsz magadhoz, hogy itt fekszel, és nem tudom
meggyógyulsz-e. Ne csinálj ilyet többet!
- Kicsikém megígérem, ha rajtam múlik, minden
rendben lesz ezután. - És csak ölelem, simogatom selymes haját és próbálom
elfelejteni azt a képet, amikor ott lebegett a vízben egyedül…
- Na engem is odaengedsz anyádhoz? – szól rá
kedves-morcosan az apja. Asma vigyorogva bólogat és egy hatalmas csattanós
puszit nyom az arcomra.
Jamall mellém ül és egy
csókot ad a kezemre. Több itt nem illik, hisz mindenki lát bennünket. De a szeme
felvillanásán látom, hogy mi mindent kívánna, ha kettesben lennénk. És én
ugyanúgy.
- Jól vagy? – kérdi indításképp.
- Igen. De mit akartál elmondani, mit találtak
nálam az orvosok? Ugye nem rák? – teszem fel a rettegve a kérdést.
- Rák? – kérdez vissza meghökkenten. – Ezt meg
honnan szeded?
- Őőőő, sehonnan – rázom a fejem.
- Nem – nevet most már - Ennél sokkal jobb.
Emlékszel arra az éjszakra, amikor kiszöktünk kettesben a házból és…?
Pirulva bólintok. Még
most is beleborzongok az emlékbe.
- Hát nem csak emlék maradt. Annál sokkal
maradandóbb.
Elkerekedett szemekkel nézek rá.
Ő csak bólint.
- 2 hónapos.
Hirtelen átölelem és megszűnik megint a világ, csak ő
meg én. És tudom, hogy képtelenség, de mintha megmozdult volna valami a szívem
alatt. (…)
(…) Miután kiengedtek a kórházból, a következő lépés
az utunkon az volt, hogy fel kellett jutnunk egy kompra, ami átvitt minket a
szárazföldre. Napokig kellett erre is várnunk, többször tört ki verekedés a
várakozók között, sokan egyre nehezebben viselték a feszültséget. Túl sok
áldozatot követelt a tengeri átkelés. Mintha még nem lenne elég a halottakból.
Minden nap több tucat megfulladt felnőtt és gyermek tetemét sodorta partra a
tenger. Sokaknak még nevük se volt. Nem egy család vesztette el a férjet,
családapát vagy épp a feleséget vagy a gyerekeket. És aki túlélte, nem tudta
megérteni, hogy ő miért és a másik miért nem? Az egész sziget tele volt
fájdalommal, haraggal, tehetetlenséggel. És ez időnként értelmetlen erőszakban
robbant ki. (…)
(…) Athén. Egy több ezer éves város. A szigetekről
érkező kompok hasából tízezrével ömlenek ki az újabb és újabb menekültek
tömegei, megtöltve a város utcáit, tereit, parkjait, olcsóbb szállodáit.
Akiknek van pénzük azok autókkal, taxival, vonattal mennek tovább, sokan itt ragadnak.
Sokan megpróbálnak továbbmenni pénztelenül is, akár gyalog nekivágva a több
ezer kilométeres útnak, ami még vissza van Németországig vagy tovább. (…)
(…) Leszálltunk a kompról, és fogalmunk se volt, hogy
merre tovább. Jamall és Ali tudták, hogy szállást kell találnunk, ahol végre
kipihenhetjük magunkat, esetleg még fürdeni is lehetne. A kos szigeti kórházban
kaptunk pár tiszta ruhát, egy hátizsákot. Hosszas kérdezősködés és látszólagos
ténfergés után egy arab kávézóban megszánnak minket és adnak egy címet.
Megtaláljuk további egy órás keresgélés után, a kikötő egyik mellékutcájában.
Lepukkant, rossz kinézetű szálló, ahova normál körülmények között eszünkbe se
jutna bemenni, de most nem válogathatunk. Nagyon sokat kérnek a szobáért,
ennyiért már egy rendes szállodában is kapnánk szállást. Amikor Jamall közli is a portással, az széles
kézmozdulattal mutatja, hogy akkor tessék. Kint tágasabb. Kifizetjük a szobát.
Legalább egy hónapja nem volt takarítva, a falakon mindenütt koszfoltok, az
ágyra inkább nem kéne feküdni. A fürdőszoba egy szál agyonrozsdásodott zuhanyzó
egy mocskos zuhanytálcával, függöny sehol. Az ajtót nem lehet bezárni. De nem
érdekel már minket. A zuhanyból langyos víz folyik, de langyos és folyik. Meg
tudunk fürdeni, tiszta ruhát tudunk venni. Végre megint embernek érezzük
magunkat. Sharif és Asma már jó barátok. Nagyjából egykorúak lehetnek. Sharif
nem beszél a tenger óta a szüleiről. Igaz másról se nagyon. Alihoz nagyon
ragaszkodik, mintha második apjává fogadta volna, és ő is viszont az elvesztett
gyerekei helyett. A kompon egy sarokba kucorodott össze a két gyerek, hiába
mondtuk nekik, hogy ez más hajó, ez nem süllyed el, nem lehetett őket onnan
kihozni, annyira féltek a tengeren. Lehet, hogy ez életük végéig megmarad… (…)
(…) A maradék pénzünkből másnap veszünk pár napra
való élelmet és vonatjegyet a görög-makedón határig. Onnan valószínűleg már
gyalog folytatjuk, mivel elfogy az összes pénzünk addigra. A vonat éjszaka
indul. (…)
(…) Több órás vonatozás után megérkezünk a görög-macedón
határra, Gevgelijába. A határon rengeteg ember néz farkasszemet a rendőrökkel
és a szögesdrót kerítéssel. Összenézünk Alival, mint aki már mindent tud: „Itt
is!”... (..)
(…) Dagasztjuk a sarat, már mindenünk tiszta mocsok.
Nincs étel, nincs víz, csak az egyre nagyobb tömeg. Jönnek az emberek, és
mennének tovább, bármi áron. Túl egy háborún, több ezer kilométer után ismét
egy rendőrsorfal és szögesdrót. Harmadik nap áttöri a rendőrsorfalat a tömeg a
vízágyúk és a könnygáz gránátok ellenére. Itt is sok a sebesült, mi hátul
maradunk tanulva a török határnál történtekből.
A macedón kormány beadja a derekát, és a legegyszerűbb megoldást
választja: pár napon belül vonatokra terelnek minket és átvonatoztatnak az
országon a Szerbiáig. Nemzetközi
segélyszervezetektől kapunk egy kis vizet és némi ennivalót, épp hogy kitart a
következő határig. (…)
(…) Mire mi odaérünk, már Szerbia is feladta a
határok őrzését. Gyalog át lehet sétálni. Leszállítanak mindenkit a vonatról, beállunk
a sorba és elindulunk a határnak. A gyerekek nehezen bírják a tömeg tempóját,
lemaradozunk. De annyian mennek egy irányba, hogy eltévedni képtelenség. Tűző
napon, porban, minimális vízzel nagyon kimerítő az a pár kilométer is. (…)
(…) Presevoban már rendőrök fogadnak minket, és
terelnek egy több kilométeres sor végére, az eleje a „táborban” van. Az
éjszakát is a sorban töltjük. Jamallék megtudják a többi sorban állótól, hogy
ha nem kapunk papírokat a szerb hatóságoktól, nem engednek át az országon. A
szerb rendőrök brutalitásáról egyre több történetet hallunk, nem kockáztatunk
inkább. Segélyszervezetektől itt is kapunk némi ételt, páran tüzet raknak,
előkerül pár takaró, de nagyon hosszú a sor. Se wc, se mosdási lehetőség,
szállodára már nincs pénzünk (10-15 eurót kérnek fejenként), de mi is kapunk
egy takarót, egy nagyon kedves idősebb úr ajánlja fel a gyerekeknek. Aleppoból
jött, a családját otthon hagyta, nem volt pénzük mindenkit elhozni, abban
bízik, hogy ha kijut Németországba, tud annyi pénzt keresni, hogy elhozhatja
maga után őket. És csak reméli, hogy addig nem történik velük semmi… A gyerekek
elalszanak a fáradtságtól, én is bóbiskolok, de se Jamall, se Ali egy percre sem
tudják lehunyni a szemüket. (…)
(…) Két napot töltünk a sorban, mire eljutunk az
elejére. A „camp” neve is csak annyi,
hogy „egyszeri megálló”: vagyis kapunk némi ennivalót, megpihenni itt
se lehet, megkapjuk az idegen nyelvű
papírokat, és közlik, hogy ha vonattal akarunk menni tovább – az ingyen van –,
akkor az minden reggel indul Suboticára. Nem tehetünk mást, megvárjuk. Akinek
még van pénze az taxival, busszal indul tovább, nekünk már erre nem futja.
Újabb egy nap. (…)
(…) A vonat majd egy napig döcög velünk keresztül
Szerbián. Egy-egy hosszabb megállóban tudunk vizet venni, de ennivalónk egyre
kevesebb. A gyerekek egyre többet alszanak. Nem tetszik. Mi felnőttek jobban
bírjuk, de Ali és Jamall se aludtak normálisan napok óta. Rólam már ne is
beszéljünk. Aggódom a baba miatt. Neki most sok és jó ételre lenne szüksége,
nem arra hogy éhezzek. Aztán eszembe jut, hogy mi még mennyire szerencsések
vagyunk sokakhoz képest. Ahhoz az anyukához képest például, aki Gevgenlijában
vetélt el a sárban. Ahhoz a férfihez
képest, aki egész családját elveszette a tengeren. Sharifhoz képest, aki 8
évesen egyedül maradt ebben a világban több ezer kilométerre az otthonától…. És
akkor hálát adok Allahnak, megszorítom Jamall kezét és megsimogatom Asma haját.
Mert én még megtehetem. (…)
(…) Subotica. Két út áll előttünk: Magyarkanizsa felé,
de ahhoz több pénz kell, vagy gyalog a magyar határnak. Embercsempészre már
nincs pénzünk, 1500-2000 eurót is elkérnek fejenként. Összesen sincs már ennyi
pénzünk. A város szélén álló téglagyárat javasolják páran, hogy onnan indulnak
csapatok, egyikhez csatlakozhatnánk. Némi keresgélés után rátalálunk. A városi
szeméttelep mellett, egy lerobbant, összedőlő félben lévő valamikori
gyárépület. Körülötte több százan, kisebb-nagyobb csoportokban táboroznak az
erdő szélén. Nagyon sokan Afganisztánból, Pakisztánból, Afrikából jöttek. Ide a
legszegényebbek jönnek. Hiába vagyunk szírek, nekünk sincs több pénzünk, mint a
többieknek. Naponta indulnak csoportok a határnak, van, aki vezetővel, van, aki
a telefonján a GPS-szel, mert nincs pénzük már vezetőre. Borzalmasak a
körülmények. Mindenütt kosz, szemét, a csapokból folyó víz nem iható, mert a
szeméttelep miatt szennyezett a vize. De legalább megmosakodni lehet benne. Bár
ezt is megint a férfiaknak… De már nem panaszkodom. Lassan megszokom, hogy jó,
ha kéthetente tudok fürdeni, közben maximum csak megmosom magam itt-ott, már
nem érzem a saját, de a többiek szagát se. Álmaim netovábbjává kezd válni egy
nagy, habfürdős kád, tele meleg vízzel. A
gyerekek örülnek, hogy egy kicsit megpihenünk. Szabadkán tudtunk venni némi
péksüteményt, de nem sokat ehetnek belőle, mert kell majd az útra is. Ami nem
lesz könnyű, több órás gyaloglás vár még ránk éjszaka a zöldhatáron át. (…)
(…) Végül egy kisebb csapathoz csatlakozunk, fiatal
afgán srácok, ők már régóta jönnek együtt, talpraesettnek tűnnek. Már megy le a
nap, mikor indulunk, éjszaka kell átmennünk a határon, hogy elkerüljük a magyar
rendőröket. A GPS-t követjük. Árkon-bokron át. Nem igazán gyerekeknek való
terep. De nem panaszkodnak, jönnek szótlanul. Zemar, az egyik afgán srác csak
egy strandpapucsban jön, a másiknak meg kicsi a cipő vagy már feltörte korábban
a lábát, mert nem bújik bele, hanem letapossa a sarkát. Nekem még kitart a
sportcipőm, de egyre rosszabb állapotú az is. De a gyerekeké is kezdenek
szétmenni. Ezek a srácok gyalog jöttek a
görög-makedón határtól idáig. Látszik a lábukon. Koszos, össze-vissza szabdalt,
karmolt, sebes. Fogalmam sincs, hogy bírták. És nem mondanak semmit, csak
mennek, mert menniük kell, nincs más lehetőségük csak előre, lépésről lépésre,
kilométerről-kilométerre, országról-országra. Mi is megyünk utánuk. Reméljük,
hogy jó irányba.
Sötétedik, lassan már csak a telefon fényét tudjuk
követni. Megállnak egy ligetes előtt, tanácskoznak, nagyon nézik a telefonon a
térképet. Jamall is odamegy hozzájuk, mi kicsit leülünk a fűbe, a gyerekek
egyre jobban fáradnak, jó lenne, ha kicsit lassabban mehetnénk. Mondom is
Alinak, hogy kérdezze meg, nem lehetne-e lassítani. Megkérdezi, de csak
fejrázás a válasz, meg hogy sietnünk kell, mielőbb a túloldalon legyünk, mert
itt a szerbek kaphatnak el minket, a túloldalon meg a magyar rendőrök. És egyik
se jó alternatíva. (..)
(…) Újabb kilométerek az egyre mélyülő sötétben.
Szinte már semmit nem látunk, botladozunk a fűcsomókban, próbáljuk kikerülni a
bokrokat, árkokba mászunk, földeken át gyalogolunk. És lassan már fogalmunk
sincs, hogy merre járunk. Aztán egyszer csak egy öntözőcsatorna keresztezi az
utunk. Zemarék nagyon megörülnek neki, azt mondják, ez a határ. Elindulnak a
partján, hátha valahol kevésbé mély, és át tudunk menni rajta. Múlt héten sokat
esett, és eléggé meg van duzzadva a vize még mindig. Nem lenne jó derékig vizes
ruhában folytatni az utat. Szerencsénkre találunk egy gátszerű valamit, ahol
csak bokáig ért a víz. Levesszük a cipőnket és úgy átgyalogolunk rajta.
Magyarországon vagyunk. A GPS szerint.
Ásotthalom a legközelebbi hely. Megpróbálunk eljutni odáig, anélkül,
hogy elkapnának a határőrök. Állítólag sokan járőröznek ezen az oldalon is.
Megint kilométeren keresztül földeken, ligeteken,
mezőkön gyaloglunk. Már semmit nem látni, szinte vakon botorkálunk. A gyerekek
már nem bírják soká, Asma egy gödörben elesik. Felsír. Egyből ugrunk hozzá,
hogy elhallgattassuk. Nem tudjuk, hogy mennyire messzire hallatszik. Csendben
kell maradni mindenáron. A telefon fényénél látszik, hogy csúnyán lenyúzta a
térdét, egy tisztább pólóval átkötöm. Megpróbál rálépni. Sántikálva, de megy
neki. Egy darabig. Aztán sírva leül, hogy ő nem tud továbbmenni. Ahhoz nehéz
már, hogy az amúgy is elcsigázott apja kézben vigye tovább. A srácok mennének
tovább, nem akarnak itt a nyílt mezőn maradni, joggal. Patthelyzet. Mi nem
hagyhatjuk itt a gyereket, ők mennének tovább. Végül szétválunk. Ők folytatják
az éjszakai botorkálást Ásotthalom fele, mi pihenünk kicsit. Aztán majd
meglátjuk, hogyan tovább. Most jó így ülni a sötétben. Nekidőlök Jamallnak,
átölelem Asmát, a fejét a vállamra hajtja, simogatom az izzadságtól csatakos
haját, és nézem a csillagokat. Mások, mint otthon, de nem nagyon, egy-kettőt
felismerek. Igazából, akár még otthon is lehetnénk. Amikor még béke volt és nem
félelemmel néztünk fel az égre, hanem a szépség kedvéért. Csend van, nyugalom.
Elbóbiskolok. (…)
(...) Harsány kiabálásra riadunk, mind
elszundítottunk a fáradtságtól. A szemünkbe zseblámpák fénye világít,
vakítanak, nem látunk tőlük semmit. Nem tudjuk hányan állnak a lámpák mögött,
csak azt, hogy egy idegen nyelven kiabálnak valamit. Próbáljuk eltakarni a
szemünket, hogy hátha látunk valamit. A gyerekek remegve bújnak mögénk. A
lámpák mozgásából megértjük, hogy álljunk fel. Felállunk. Még mindig nem
tudjuk, hogy kik ők és most mi lesz. Már angolul kiabálnak, hogy „Go!Go!
„Hurry-hurry!” és integetnek a mező másik vége fele. Most hogy már jobban látjuk őket, rájövünk,
hogy valószínűleg magyar rendőrök, mert más színű az egyenruhájuk, mint a
szerbeké volt. Áthajtanak minket a mezőn, Asma még mindig sántít, de már
valamivel jobb a lába, használt neki a pihenés. A túloldalon egy poros, keskeny
út kígyózik, ezt észre se vettünk az éjszaka. Hajnalodik már, egyre jobban
látni. Közrefognak minket és az útra terelnek. Nincsenek is sokan, három férfi
egyenruhában, a negyedik meg civil, csak egy zöld mellény van rajta. Ő mutatja
az utat. Nem sokat megyünk, amikor egy nagyobb csapat összeterelt embert látunk
az egyik kanyar után. Több rendőr is van körülöttük, minket is oda kísérnek.
Mutatják, hogy itt várjunk. „Sit, sit!” meg „wait-wait” . Én lerogyok a két gyerekkel, Ali mellénk ül, Jamall
viszont megpróbál elvegyülni a többiek között. Nemsokára jön vissza. Elmondja,
amit megtudott: egy buszra várunk, azzal fognak beszállítani minket a „camp”be.
Hogy pontosan hova, azt senki nem tudta.
Akkor várunk. Jó lenne egy kis víz, de
már mind elfogyott. Asma visszabóbiskol a várakozásban, Sharif csak meredten
néz maga elé, nem is vagyok benne biztos, hogy mindig tudja, hogy épp mi
történik körülötte. Mintha ilyenkor egy másik világban lenne. A szeme olyankor
tompább lesz, mintha csak nézne, de nem látna. Lehet, hogy jobb is, hogy nem
tudom, hogy ilyenkor milyen film fut a szemei előtt…
Jópár órás várakozás után megjön a
busz, mindenkit felszállítanak rá, mi is lerogyunk egy-egy ülésre. Megy velünk
a busz, ismeretlen falvakon keresztül, ismeretlen helyre. Végül megállunk egy tábor előtt.
Drótkerítések között egy nagy hangárszerű valami, mellette több kisebb épület
és sátrak körbe.Ez lehet a „camp”. Leszállítanak bennünket a buszról és egy
sorban beterelnek minket a drótkerítésen belülre. A kaput lezárják. Minket meg
be. Hova kerültünk?.. (…)
(…) A táborban mindenkinek felveszik az adatait,
ujjlenyomatot vesznek tőlünk, van, aki nem engedi, de arra „hatnak” az őrök
négyszemközt. Egy orvos van a több ezer menekültre. Ha valaki komolyan beteg,
azt elviszik a kórházba. De senki nem
mehet vele a családtagjaik közül. Sokan keresik egymást, sok család szétszakadt
a határon vagy később, van, hogy szülő gyerekétől, van, hogy testvérek
egymástól. Ételt össze-vissza kapunk, és amit kapunk az is kevés és néha
teljesen ehetetlen a számunkra, mert például disznóhúsból készült konzervek.
Több napig vagyunk összezárva a hangárba másik több száz emberrel. Itt is
vannak afgánok, szírek, eritreiak, szudániak, kongóiak, irániak, pakisztániak –
mind háborús övezetekből, polgárháborúk elől menekülve. Arab tolmács elvétve
van, olyan papírokat íratnak alá velünk, amikről fogalmunk sincs, hogy mi van
rajta. Negyedik nap a kezünkbe nyomnak egy pár oldalas papírt, valami térkép
félét, amin talán városok szerepelnek. Mindezt
magyarul. Sokan még a latin betűket sem ismerik. Nekünk szerencsénk van, hogy Jamall
és Ali is jól beszél angolul, és ők legalább el tudják olvasni, bár nem leszünk
tőle okosabbak. Annyit magyaráznak el tört angolsággal a rendőrök, hogy ezekbe
a városokban vannak a táborok, ahova nekünk majd vonattal menni kell. Aztán már
máshonnan jönnek az infók, hogy ezek menekült táborok. „Nem, táborba nem
megyünk!” – jelenti ki Jamall, amikor ezt megértjük. (…)
(…) Negyedik nap, a papírosztás után ismét
felterelnek minket egy buszra és elindulnak velünk. Egy nagyobb városba visznek
be minket, mint utóbb kiderül a szegedi vasútállomásra. A buszok egy téren
tesznek le minket, keresztbe villamossínek. Az épület tövében fabódé. Körülötte
több helyi ember gyűlt össze. Amikor leszállunk a buszról, már messziről
integetni kezdenek felénk. Nem értjük, hogy mit akarhatnak. Aztán meghalljuk: „Food,
water, come, come!” Meg hogy „free!” És mind mosolyog. Zavarba jövünk. Most
akkor mi van? De már mutatják, hogy álljunk sorba és a fabódé ablakából sorra
kerülnek elő a szendvicsek, a vizes palackok. Mindenkinek jut, akár több is.
Magyarázzák, hogy halal, meg hogy vegetables, chees…. mi meg nem értjük, elején
még tartózkodóan vesszük el a szendvicseket a szélesen mosolygó nőktől,
lányoktól. Aztán kiderül, hogy ők önkéntesek, és azért vannak itt, hogy nekünk
segítsenek. Nekünk, ismeretleneknek.
Leülünk a padokra, Asmának és Sharifnak adnak külön dobozos üdítőt,
aztán aki kér, az kekszet is kap… aztán akár kávét, teát…. mintha a
mennyországba kerültünk volna… eddig soha sehol nem fogadtak minket így… napok
óta most lakunk jól először. Már mindenki mosolyog. Kiderül, hogy ház mellett a
kis téren a mosdók nekünk vannak, adnak szappant, borotvát, tisztálkodó
szereket. És kicsit később pár nő végigjár minket, és négyszemközt intim
betétet is felajánlanak. Ami a férfiaknak egy-egy borotva, nekünk olyan az
intim betét. Ezt csak egy másik nő tudja megérteni. Nem is tudjuk, hogy
köszönjük meg.
Megmosom az arcom, már ez is jó. Van, aki nekiáll
lábat mosni, egymást borotválják a férfiak, sőt még az egyik önkéntes férfi is
segít benne. A gyerekek kapnak egy-egy buborékfújót, Asma nevetve kergeti a
színes, fénylő szappangömböket, hetek óta nem láttam még így örülni, sőt még
Sharif szája sarkában is ott bujkál egy mosoly-féle.
Profin intéznek mindent. Látszik, hogy mennyire
összeszokott csapat. A faház oldalán végre arab és több más nyelven is kint
vannak információk a vonatokról és az útvonalakról, ezt Ali találja meg. Pár
önkéntes elkezdi végignézni a papírjainkat, és végre elmagyarázzák, hogy ez
alapján el kell mennünk azokba a táborokba, amik a papírjainkon szerepelnek. Vannak
többen, akik a táborok fele veszik az irányt. De nem mindenki akar táborba
menni. Mi se. Mi is Budapestre akarunk feljutni, a fővárosba, onnan mennek
vonatok Ausztria fele. Ezt még a táborban tudtuk meg. Annyi pénzünk még talán
marad, hogy kifizessünk öt jegyet.
De most pihenünk. Valahogy mindenki érzi, hogy most
elengedheti kicsit magát. Az önkéntesek kedvesek, segítőkészek és vidámak. Ha
nem értenek vagy mi nem értünk valamit, akkor kézzel-lábbal elmagyarázzák.
Angolul többen jól beszélnek közülük. Sőt még arab tolmács is jön később. Egy
arab fiatalasszony. De meséli, hogy többen is járnak ki tolmácsolni.
Miután ettünk, aki akart tisztálkodott, ellátják a
kisebb sebeket, meg adnak párunknak gyógyszert, fájdalomcsillapítót. Egy kedves
szőke doktornő megnézi Asma térdét, átköti, és megnyugtat minket, hogy semmi
komoly baj, és ad egy kenőcsőt, amivel kenni kell naponta kétszer.
Az a hölgy, aki átnézte a
papírjainkat mondja, hogy húsz perc múlva megy a következő vonat Budapest fele.
Akik menni akarnak, azokat felkísérik a peronra, ott még kapunk vizet a vonatra.
Van, aki még marad, mert vár valakit: családtagot, barátot. Senkit nem küldenek
el. Mi megyünk.
Először néznek minket embernek
hónapok óta. Nem tudom a nevüket, csak a mosolyokra emlékszem, ahogy még a
peronról is integetnek utánunk és sok szerencsét kívánnak. Legyen áldott az
életük! (…)
(…) Ismét vonaton,
sokadmagunkkal. Az utolsó kocsikba ültettek le mindenkit, de nem is baj, egymás
között vagyunk. Megint megyünk az ismeretlenbe. Egyik állomáson, ahol többen át
is szállnak másik vonatra a táborok fele, kapunk megint vizet meg egy kis
péksüteményt, szintén ismeretlen magyaroktól. Érdekes, hogy ők minden állomáson
ott vannak? És itt is kedvesek, mosolyognak, és sok szerencsét kívánnak. Nem
sokan maradtunk a kocsiban, rajtunk kívül még olyan 20-25 ember, ők vagy a másik
táborba szóló papírokat kaptak, vagy ők is a fővárosba mennek, és onnan akarnak
továbbjutni. Fáradtak vagyunk, nagyon hosszú már ez az út. És még hol a vége? Jamall
tartja bennünk a lelket, ha ő nem lenne velem, nem tudom, hogy bírnám. Nem egy
olyan nővel találkoztam, akik párjuk nélkül indultak el - vagy ami még
szörnyűbb - az út során vesztették el őket, de tovább mennek. Hihetetlen erők
mozgatnak embereket, olyan dolgokra válunk képessé a túlélésünk érdekében,
amiről sose hittük, hogy a birtokában vagyunk. És összekovácsol bennünket és
valahol el is különít minket a többi embertől. Mert aki nem ült a kétségbeesés
és a remény őrült hullámvasútján, ahol sose tudhatod, hogy a következő forduló
után mire számíts, az nem tudja megérteni valójában azt, hogy mit jelent
egy-egy vigasztaló szó vagy akár egy kedves mosoly, egy buborékfújó, egy doboz
aszfaltkréta, amitől végre mosolyogni látod hetek után először a halálosan
kimerült gyerekeidet. (…)
(…) Budapest, a főváros. Itt is
az önkéntesek fogadnak bennünket, aki akar, maradhat a pályaudvar mögött
kialakított „tranzit zónában”. Mi átmegyünk egy, direkt a menekültek
szállítására rendszeresített busszal a Keleti-pályaudvarra. Onnan mennek a
vonatok Ausztriába. Többek mondják, hogy csak határig kell eljutni és át lehet
szökni vagy menni. Nézem a várost. Az emberek élik mindennapi életüket, rengeteg
autó, gyalogos. Keresztülnéznek rajtunk, utálkozva elfordulnak vagy étellel és
ruhával kínálnak. Nem értem őket továbbra sem. Ennyire különbözőek lennének? De
mi nem akarunk tőlük semmit, csak továbbmenni, békére találni, új életet
kezdeni.
A Keleti pályaudvar döbbenetes
látványt nyújt. A felszínen, az épület tövében mindenhol menekült emberek
fekszenek, ülnek, esznek, beszélgetnek, alszanak, élik a mindennapjukat. A tér
közepén egy „gödör” szerű alsó szint van, mindenütt sátrak, matracok és emberek
sokasága. Nők, gyerekek férfiak, fiatalabb fiúk, idősek vegyesen. Több
generációs családok. A korlátokon ruhák
száradnak, a közös csapnál többen mosnak, vagy épp mosakodnak. Egy külön világ
a város közepén egy pár száz négyzetméternyi területen. Az önkénteseknek van
egy külön „irodájuk” elkerítve az alsó szinten, ott rendel az orvos is, most is
többen sorban ülnek, arra várva, hogy megvizsgálja őket.
Megpróbálunk helyet találni
magunknak. Az egyik oldalsó folyosón sikerül. A szomszédjaink mondják, hogy
majd kérjünk magunknak matracot az irodánál. Mi ott maradunk a gyerekekkel és
Alival, leülünk a földre, Jamall elmegy körülnézni, és felmérni a terepet ill
információt szerezni a vonatokról. Olyan fél óra múlva jön vissza, kapott egy
vastagabb paplant, arra már le tudunk ülni kényelmesen. Viszont a vonatokról
semmi jót nem tud mondani, mindenki azt mondja, hogy teljesen szerencsétől
függ, hogy akik felszállnak rá, átcsúsznak-e az ellenőrzésen vagy a határ előtt
leszállítják-e őket, és akkor beviszik valamelyik táborba.
Úgy döntünk, hogy várunk. Kicsit
pihenni kellene, esténként állítólag osztanak ételt is, az orvosnak is jó lenne
megmutatni Asma lábát. Talán tudunk szerezni pár tiszta ruhát, és cipő kellene
mindannyiunknak, de már nagyon. (…)
(…) Estére kapunk ruhát és találnak
mindannyiunknak cipőt is az önkéntesek. Itt is nagyon rendesek. Nincsenek sokan
és próbálják fenntartani a rendet, ami elég kilátástalan ekkora mennyiségű
embernél. Az ételosztás egy külön mutatvány… de az a jó, hogy sokan segítenek
nekik a mieink közül is, így viszonylag jól zajlik, és majdnem mindenkinek jut
étel. Végre mi is eszünk. Utoljára tegnap délben ettünk a szegedi állomáson. A
gyerekek már nem is szólnak, hogy éhesek, lassan leszoknak róla, hogy
panaszkodjanak. (…)
(…) Három napja vagyunk itt a
pályaudvaron, sokan jönnek, sokan mennek, hiába tűnik egyformának a tömeg,
cserélődik. De igazán változás nincs, semmi új hírt nem kapunk arról, hogy
hogyan lenne jobb továbbmenni.(…)
(…) Jamall rohan hozzánk, mi
Alival épp próbáljuk összerakni a kevéske holminkat, tegnap kimostam és most
pakolnám el a ruhákat. Asma rajzolgat az iroda előtt a földön, Sharif pár
gyerekkel focizik.
- Ali, gyere, azonnal jegyet kell vennünk,
átengednek minden vonatot az osztrákok!
Pár pillanat múlva már ott sincsenek, rohannak előre
és próbálják átverekedni magukat az egyre növekvő tumultuson. A hír
villámsebesen terjed, mindenki a pénztárak fele rohan. Nem sok kell a
tömegverekedéshez, de végül kialakul valamiféle sor. Három óra múlva kerülnek
sorra. Csak 3 nappal későbbi vonatra kapnak jegyet, de kapnak. Széles mosollyal
a jegyet lobogtatva jönnek vissza. Már
csak két nap és indulunk Ausztriába, onnan meg már egyenes az út Németországba.
El se hiszem, hogy már csak pár nap és vége! Este úgy alszunk el, mint
gyerekkorunkban a születésnapunkat várva: már csak kettőt kell aludnunk! (…)
(…) Ma az összes vonat megtelt. Rendőrök állták körül
a szerelvényeket és már a kordonon se lehetett bejutni jegy nélkül. De ma több százan
elindultak egy új életbe, holnap mi is megyünk!
A vonatokat ellenőrzés nélkül engedik át Ausztriába,
nyitva a határ. (…)
(…) A következőnap ismét ott állnak a vonatok, de nem
mennek sehova, lezárják az egész pályaudvart, nem lehet bemenni senkinek, csak
a magyarokat engedik be. (…)
(…) Eltelik két újabb nap, a feszültség egyre
nagyobb, senki nem tudja, hogy mért nem mehetünk tovább. Többen tüntetni
kezdenek a pályaudvar épülete mellett. (…)
(…) Csütörtökön, a negyedik napon megnyitják a
pályaudvart, a tömeg megrohanja a vonatokat. Mi nem merünk hozzájuk csatlakozni.
Elég volt nekünk a török és később a macedón határ tömegjelenetei. Több százan
préselődnek fel a vonatokra, amiknek egy része el se indul. Az egyik elindul
végre – ők a szerencsések. De talán holnap már nekünk is sikerül.
Délutánra jön a hír, a vonatot megállították
Bicskénél, és egy mellékvágányra terelték. Mindenkit le akarnak szállítani
róla, és utána táborba szállítani, de nem szállnak le. Patthelyzet alakul ki.
Innentől senki nem bízik a vonatokban sem. (…)
(…) Másnap nem indítanak vonatokat. Mondjuk
valószínűleg senki nem is szállna fel rá.
Páran a korábbi tiltakozást is vezető férfiak közül elhatározzák, ha nem
tudnak vonattal menni, akkor elindulnak gyalog Bécsig. Egyikőjük egy féllábú
férfi, mankóval a kezében indul útnak, másik egy idős bácsit tol
kerekesszékben. Rengetegen csatlakoznak hozzájuk, Jamall is úgy dönt, hogy
menjünk. Itt nincs miért maradnunk, vonatra nem merünk szállni, nem is
indítanak. Elég lett a hiábavaló várakozásból. Nem tudjuk merre, hogyan, meddig
fog tartani, elengednek-e minket vagy erőszakkal vissza fognak minket tartani,
de már mindegy volt nekünk. A tömeg elindult és mi is beálltunk közéjük.
Kilométereken keresztül kanyarog az ember-kígyó a város fő útvonalán, le is állítják
az autóforgalmat. Megyünk nyugatnak, arra amerre a sor eleje vezet minket. (…)
(…) A belvárost elhagyva egyre többen várnak ránk az
út szélén: ásványvizes kupacok, banán, kekszes csomagok. És mindenünnen a
biztató szavak és mosolyok. (…)
(…) Nyúlik szét a sor, már több tíz kilométer hosszú:
kisebb csoportokra szakadozva megyünk tovább elszántan az autópálya
leállósávjában. A gyerekek és az idősek a végén mennek, egyre lassabban. Több
órája megyünk, és még hol van a vége. Visszafordulnék, de nincs hová. Csak
előre van. Egyre jobban lassulunk mi is. Asma és Sharif még bírja, de egyre nehezebben,
egyre többször kell megállnunk. Egyre több szülő veszi nyakába a gyerekét.
Egyre többen ülnek az út szélén. Esteledik már. Aztán besötétedik. A sor eleje
letáborozik, mi még kilométerekre vagyunk tőlük. Az autópályán folyamatosan
kísérnek minket az önkéntesek autókkal, beülni nem lehet hozzájuk, de hoznak
ennivalót, vizet, babakocsikat, takarókat.
Rengeteg ember segít rajtunk.
Már világhírességek vagyunk. Az önkénteseken kívül
vagy 30-40 TV stáb követi az utunkat, közte olyanokat látunk, hogy SKY NEWS meg
CNN.
Kb. 35 km-re vagyunk még csak Budapesttől. Bécs az
útjelző táblák szerint 230 km. Ez nagyon hosszú menetelés lesz, ha egyáltalán
fogjuk addig bírni…
Beérjük a már letáborozottakat, nagyon sok, a pálya
mentén álló autóból osztanak vizet, szendvicseket és plédeket meg hálózsákokat.
Több villogó rendőrautó is áll az út szélén. Mi is kapunk pár plédet, Asma és
Sharif szinte ott az úttest szélén lerogynak, alig tudjuk őket kicsit beljebb
vinni egy védettebb helyre. Kicsit hátrébb a réten rengeteg ember fekszik
a fűben - sok-sok egymás mellett fekvő sötétebb és világosabb szürke
"hernyó". Szürreálisabb látványt még soha nem láttam, és soha nem is fogom
elfelejteni. (…)
(…) 10 óra körül három busz érkezik. Az elején senki
nem érti, hogy minek. Aztán kiderül, hogy hivatalosan küldték őket, értünk
jöttek és elvisznek minket a határra. Nagyon nagy vita támad a menet vezetői
között. A többség nem hiszi el, hogy ez
nem átverés, mint az utolsó vonat. A másik oldal bízna benne, de ők se mernének
mindenkit felterelni rá. Végül az a kompromisszum születik, hogy 30 önkéntes a
menetből felszáll a buszra, elmennek vele a határig, és ha odaértek, telefonon
visszaszólnak, hogy mehetnek a többiek. Így is történik. Két busz elindul
állítólag a határ fele. (…)
(…) Telnek az órák a várakozással, közben egyre több
üres busz érkezik, kilométeres sorban állnak egymás után az autópálya szélén, a
leállósávban. A gyerekek elaludtak, én is szundikálok, Jamall és Ali ott ülnek
mellettünk és vigyázzák a gyerekek álmát. Sokan elaludtak, sok az idős, a nő és
a gyerek. A férfiak egy része az itt maradt busz mellett tanácskozik. A
fokozódó feszültség és a fásult fáradság furcsa keveréke érződik. Egyszer csak
hirtelen mozgolódás támad a menetet vezető férfiak csoportjában. Mi viszonylag
messze vagyunk tőlük, de még hozzánk is elhallatszik a kiabálásuk. Aztán
egyikőjük feláll a busz melletti furgonra, előkap egy megafont és az alvó tömeg
felé kiabálja:
- Átértek a határon! Adjunk hálát Allahnak, hogy
átjutottak! Most már mi is mehetünk! – a tömeg kórusban mond hálát, és azonnal
szedelőzködni kezd és ébresztgetni egymást.
Most itt nincsenek tömegjelenetek, valahogy mindenki
tudja, hogy nem kell kapkodni, mindenki fel fog férni. Mi is felszállunk egyre,
nincs is tele, mindenkinek jut ülőhely. Aztán elindul a rendőrautókkal
közrezárt buszkonvoj. Közbe kapunk híreket arról, hogy a Keleti pályaudvarra is
mentek buszok, onnan is elhoznak mindenkit, aki jönni akar.
Nem akarom elhinni, hogy úton vagyunk Ausztria, a
béke fele. Hogy vége lehet ennek a borzalmas útnak. Hogy megmenekülhetünk. Hogy
nem fognak ránk többé bombák hullani, fekete ruhás fanatikusok vadászni. Hogy
esélye lesz Asmának, Sharifnak, és a szívem alatt hordott kis új életnek
normális, boldog gyerekkorra majd felnőtt életre.
Másnap dél körül érünk az osztrák határra. Órákig várunk
még, mire sorra kerül a buszunk, és gyalog átsétálhattunk a határállomáson.
Ali, amikor átér a határon, letérdel és megcsókolja a földet. Jamal csak rám
mosolyog, de a szeme sarkában ott bujkál egy könnycsepp.
Megmenekültünk. (…)
(…) Három hónap telt el azóta. Omar, - mert így
fogjuk hívni a picit - egyre nagyobb a hasamban. Szép, egészségesen növekvő
fiúcska. Ő a jelképe az új Életünknek, a reménynek, amit meg tudunk őrizni a
sok viszontagság alatt. Jamall és Ali kaptak állást informatikusként, ráadásul
ugyanannál a cégnél. Ali örökbe fogadta hivatalosan is Sharifot, Asmával egy iskolába
járnak, tanulják a németet, a családból talán ők törik már a legkevésbé.
Éjszakánként még fel-felriadok, a kivégzett,
meggyilkolt, megfulladt emberek képei kísértenek álmaimban. Olyankor odabújok
Jamall mellé, befészkelem magam a karjai közé és hálát adok Allahnak, hogy mi mind
túléltük. Talán egyszer, majd, sokára, elengednek minket az emlékek, és
kitöltik a régi rosszak helyét az új, szépek. És közben imádkozok minden úton
levőért és otthon maradtért. Allah vigyázzon rájuk!
*****
Ez az írás 2015. november 9-14 között készült. És sajnos az Élet a legnagyobb rendező: most épp Párizsban.
Nem ez volt az eredeti szándék, de én ezzel az írással szeretnék az összes áldozat előtt fejet hajtani, a világon bármerre is haltak meg elvakult, barbár eszmék követői által.
"Pray for World!"
2015. november 15.
(a képet Jakus Csilla készítette, az ő hozzájárulásával használom fel, az eredeti itt található: