Wang Fu lecsippentette azt a szinte
csak számára látható kis hajtást a fikusz törzséről. Elégedetten nézett a kis
növénykére. „Jó lesz, még kell pár év, és nagyon szép leszel!” - mormogta a kis
fácskának. Mindig beszélt a fáihoz. Mindig megbeszélte velük, hogy most épp
miért és hogyan fog rajtuk alakítani. Tökéletes fácskákat nevelt. Hosszú évek
alatt a Császári Udvar első számú bonsai beszállítója lett.
Neki ezek voltak a kincsei. Nemcsak
a munkája, de az élete. Csak a bonsai-ok. Nem volt családja, felesége,
gyerekei. Fent élt a hegyek között a sziklaorom aljához lapuló kis házikójában,
egy meredek út vezetett fel hozzá, ami nagyobb esőzések idején járhatatlanná
vált. A hegy lábánál lévő faluból egy idősebb nő hetente kétszer feljárt hozzá
takarítani meg főzni, meg ennivalót hozott Wangnak. De azon kívül senki nem
háborgatta magányában.
Jópár évvel korábban próbált
kapcsolatokat ápolni, de rendre zátonyra futottak a próbálkozásai. Senki nem
viselte el hosszabb távon az aprólékosságát, a tökéletességre való törekvését,
hogy minden hibát ki akart javítani mindenkiben. Hogy senki nem volt neki elég
tökéletes. Így sorra hagyták ott a barátok, az ismerősök. A nőket meg főleg nem
értette. Félt tőlük, túl zajosak, kiszámíthatatlanok voltak a számára.
Végül egyedül maradt a fácskáival.
És bármily furcsa is volt a korábbi ismerőseinek, ő ettől és így lett
boldog. A fácskák nem tiltakoztak, nem
beszéltek vissza, nem voltak érthetetlen érzéseik, vágyaik, nem kérdeztek
furcsa dolgokról. Nem ébresztettek benne fura és zavaros érzéseket. Ők
alakultak úgy, ahogy ő szerette volna, olyanná, amilyenné elképzelte, hogy
válniuk kell. Itt egy hajtás, ott egy felesleges levél, amott egy csavarás, ott
kitámasztom, itt elhajlítom. Minden nap minden egyes fácskával. Néha kipusztult
egy-egy közülük, megbetegedett, eltört, nem úgy nőtt, ahogy ő elképzelte. De
nem sajnálta őket, tudomásul vette, hogy a tökéletesség áldozatokkal jár. A
következő fácskánál már másként csinálta, mindig tökéletesítve a módszerét. És
a fáinak csodájára jártak a Császári Udvarban. Neki ez jelentette a tökéletes
harmóniát, békét. Semmi sem hiányzott az életéből.
- Wang mester! - szólította meg
csendesen Xian. Wang kezében megremegett az épp átültetendő kis fácska, és
csodálkozva nézett fel az idős nőre. Sose szokta megszólítani, mindig csak
bólogat arra, amit ő kér tőle, de Xian szinte sose szólal meg. Ezért is alkalmazta
már évek óta.
- Igen? - kérdezett vissza enyhe
zavarban.
- A falubéliek azt mondják, hogy
nagyon nagy havazás várható a következő napokban. Lehet, hogy nem fogok tudni
feljönni. Nem lesz baj belőle?
- Nem. Hónapokra elég élelmiszer van
a kamrában, egy hetet észre se fogok venni.
- Rendben, de vigyázzon azért magára
Wang mester. Kegyetlenek a hegyek.
Wang nem tudott mit mondani erre.
Nem volt hozzászokva, hogy őérte bárki is aggódjon, és még ezt ki is mondja.
Csak mormogott valamit a szakállába.
Xian nemsokára összeszedte a
motyóját, felkötötte a hátára, és elindult lefele az ösvényen. Wang nézte,
ahogy eltűnik az erdő fái között, és még mindig a felkavarodott érzéseivel
viaskodott. De aztán visszafordult a fácskáihoz, és nemsokára már el is
felejtette a kis incidenst.
A havazás néhány nap múlva hatalmas
vihar kíséretében meg is érkezett. Remegtek a ház falai a szélrohamok súlya
alatt, de a sziklaorom megvédte a lezuhanó kövektől és kitépett fáktól, bár Wangnak még így is olyan volt, mintha a világvége jött el. Másnap reggel alig bírta
kinyitni a bejárati ajtót, majd derékig érő hó fedett be mindent, az ösvényen
hatalmas sziklatömbök hevertek a kidőlt fatörzsekkel teljes összevisszaságban.
A faluba vezető út járhatatlanná vált egy éjszaka alatt.
Wang nem aggódott, tudta, hogy a
készleteivel akár hónapokig is kihúzza, addig meg majdcsak elolvad a hó, és
újból járhatóvá teszik a falubeliek az utat. Becsukta maga mögött az ajtót, és
visszament a fácskáihoz.
Eltelt pár nap, senki nem járt arra,
teljes csend és nyugalom uralta a hegyet.
Egy verőfényes reggelen Wang kiment
a ház mögé tűzifáért. Ahogy belépett a hótól védettebb részbe, hátrahőkölt. Egy
rongyokkal, szőrmékkel bebugyolált test feküdt a farakás mellett. Hirtelen azt
se tudta, hogy él-e egyáltalán. Oldalról felkapott egy hosszabb faágat, és
távolról megbökte a testet. Az felnyögött. Wang szíve szerint elfutott volna,
otthagyva az ismeretlent. De valami ott tartotta, bár maga se értette, hogy mi.
Közelebb lépett. Nem volt nagytermetű, sőt kifejezetten kicsi volt a kupac. „Talán nem
veszélyes” - gondolta magában. Leguggolt mellé, és elhajtotta az arcából a
rongyokat. Egy nő volt. Koszos, csapzott, de nő. Wang most igazán zavarba jött.
Egy nő! Mit csináljon vele? Ha itt hagyja, megfagy. Ha beviszi, akkor meg ott
lesz a nyakán, vele. Egy nő! Rosszabb már nem is lehetne. Újból odanyúlt az
arcához, hogy lejjebb húzza a rongyokat, de ahogy a keze az arc fele közelített,
a nő hirtelen elkapta a kezét és ránézett. Hatalmas dióbarna szemei csak úgy
sütöttek a férfira.
- Segítsen, ne hagyjon itt! -
rebegte, és a következő pillanatban megint elájult. Wang dermedten térdelt
mellette. Nem teheti meg, hogy itt hagyja meghalni - döntötte el végül.
„Beviszem, majd megmelegszik, és utána útjára bocsátom, talán eljut a faluig.”-
próbálta magát biztatni.
Felnyalábolta a testet. Könnyebb
volt, mint gondolta. Az csak lógott ájultan a karjaiban, miközben Wang fejében
egymást kergették a gondolatok. „Ki lehet? Hogy került ide? Voltak társai? Ők
merre vannak?” De tudta, hogy egyelőre úgyse kap választ, meg kell várnia, amíg
magához tér a nő.
Bevitte és a tűzhely mellé tette a
földre, ahol a legmelegebb volt. Óvatosan elkezdte kibontani a ruháját,
letekerni róla a rongyrétegeket. Ahogy egyre több réteg került le a nőről, egye
nyilvánvalóbbá vált, hogy nem idevalósi. Már hatalmas kerek barna szemei és a
kifejezetten keskeny, szív alakú arca is ezt mutatta, de kidolgozott izmai is
egy másik világ más szokásairól árulkodtak. A lábán lyukas bőrcsizma volt, a
lábujjai közel az elfagyás határán. Wang először azt kezdte dörzsölgetni, hogy
minél előbb elinduljon benne a vérkeringés. Levette az ágyáról a vastag
gyapjútakarót és betakarta vele. Kiment a konyhába, és összekészített egy teát,
visszavitte és odatette a tűzre melegedni. A nő felköhögött, csúnyán, mélyről
jövőn, szaggatottan. Semmi jót nem ígért ez a köhögés. Végül csak egy vászon
tunikát hagyott rajta, tovább szégyellte vetkőztetni, már így is túl sok volt
neki, de tudta, hogy az átázott, vizes, hideg rongyok sokkal ártóbbak, mint az
ő zavarban lévő tekintete. Megitatta a teával, akkor pár pillanatra mintha
magához tért volna, de aztán megint visszaájult. Betakarta, és mivel egyelőre mást
nem tudott vele tenni, visszament a fácskáihoz.
A kis szobácskájába behallatszott a
nő szaggatott köhögése, hiába próbált a növényeire figyelni, a kintről
beszűrődő zajok állandóan kizökkentették a nyugalmából. De végül a nő elaludt,
és ő is elfeledkezhetett róla, belépett a saját külön világába.
Ebédig eszébe se jutott, szinte
megdöbbent azon, hogy még mindig ott van. Egyből el is szégyellte magát.
Odament a nőhöz, hogy megnézze, hogy van. Először csak kipirosodott arca tűnt
fel neki, majd verejtéktől csatakos haja. Amikor hozzáért, szinte égette a
kezét a nő tűzforró teste. Tudta, hogy ha nem tesz most valamit rögtön, akkor a
nő ott hal meg a szobája padlóján.
Szerencsére a fácskái kapcsán eléggé
jól ismerte a gyógynövényeket is, így egyből tudta, hogy milyen teakeverék
kell. Sietősen összeszedte a hozzávalókat, és odatett egy kanna vizet a tűzre.
Egy másik fazékba meg hideg vizet töltött, és csíkokra tépve egy vászonkendőt
borogatást készített. A nő teste annyira forró volt a láztól, hogy pár perc alatt
megszáradtak rajta a hideg vizes borogatások. Folyamatosan kellett
cserélgetnie. Közben a tea is elkészült, megitatta vele, bár nem volt az se
egyszerű kanalanként a zárt ajkak közé préselni, de Wang nem adta fel. Maga se
értette, hogy mért csinálja, miért lett ez most ennyire fontos neki, de nem
foglalkozott vele. Mechanikusan cserélgette a borogatást, a vizet, itatta a
nőt. Észre sem vette, hogy rájuk esteledett. Tette, amit tennie kellett,
ugyanúgy, mint a fácskáinál. Tudta, ha azt akarja, hogy a nő túlélje, ezt kell
tennie, és kész. Estére lejjebb ment a nő láza. Akkora érezte csak meg, hogy
mennyire elfáradt. A nő már egyenletesebben lélegzett, még meleg volt, de már
nem annyira. A köhögés még mindig meg-megrázta az elgyöngült testét.
Wang felállt mellőle,
kiegyenesítette elgémberedett hátát, lábait, készített magának egy kis
vacsorát, aztán csak ült a széken, és a nőt nézte, ahogy az aludt, ahogy
meg-megrázta a köhögés. És félt. Félt attól, hogy mi lesz, ha magához tér, mit
fog mondani, egyáltalán érteni fogja, mit hoz az ő békés, nyugodt életébe?
Nyugtalanul aludt el.
Másnap a nő még mindig erősen lázas
volt, így kénytelen volt hagyni a fácskáit, a nőt ápolta egész nap. Aztán még
napokig. A láza lement, de nem nagyon akart magához térni. A tea mellett már
könnyebb levest is próbált neki adni, hogy erőre kaphasson. Letörölgette a
testét, de a tunikát még mindig nem vette le. Amikor végigsimította sápadt
bronzbarna karján vagy lábán, rácsodálkozott a vékony bőr alatt kirajzolódó
erek finom vonalára, mint a falevelek erei az imádott fácskáin. A nő törékeny
volt, törődött, tele sebekkel, de még így is sugárzott belőle valami
megmagyarázhatatlan méltóság. Wang egyre jobban vágyott rá, hogy végre magához
térjen, és elmondja, hogy ki ő, és hogy került ide.
Egyik reggel Wang arra ment ki a
szobájából, hogy a nő ott ül egy bögrével a kezében a földre terített
pokrócokon.
- Jó reggelt - köszöntötte őt a nő.
- Köszönöm, amit értem tettél.
Kellemes, bársonyos hangja volt, nem
hallatszott belőle sem félelem, sem meglepődés, csak egy enyhe akcentus… Olyan
természetes volt körülötte minden. Ahogy ott ült, ahogy a válláról félig lecsúszott
a takaró, ahogy a bögrét fogta, és felnézett a megdöbbent férfira.
- Cara vagyok, benned kit
tisztelhetek? - kérdezte mosolyogva.
Wang hirtelen azt se tudta, hogy fiú-e
vagy lány, nemhogy a nevét.
- W-w-wang Fu - dadogta végül.
- Tied ez a ház?
- Igen, én élek itt, egyedül. Bonsai-okat
nevelek. - zavarba jött, hogy ezt most miért mondta. Olyan ostobának érezte magát.
- Mióta vagyok itt?
- Három hete találtalak a farakás
mellett félig megfagyva. Ki vagy te? Hogy kerültél oda? - bukott ki belőle a kérdés.
- Három hete? Akkor már biztos azt
hiszik, hogy meghaltam... - motyogta maga elé Cara.
- Kik hiszik?
- Jaj, ne haragudj, igazából még be
se mutatkoztam a nevemen kívül. Gazdag velencei kereskedő az apám, anyám
meghalt még kiskoromban, azóta vele járom a Világot. Pár hónapja kalózok támadtak
meg minket, én fogságba estem, apám talán megmenekült. Rabszolgának adtak el a
kalózok, az egyik tartományúr vásárolt meg, hozzá vittek a többi zsákmánnyal együtt.
Minket is elért a vihar, mindenki mentette a saját életet, én meg kihasználtam
a lehetőséget, és megszöktem. Több napig bolyongtam az erdőben, utolsó erőmmel
bújtam be a farakásod mellé. Másra nem emlékszem. Örökké hálás leszek, hogy
megmentetted az életem.
Wang nem szólt egy szót sem, emésztgette
a hallottakat. Velencei kalmár, kalózok, rabszolga, szökés? Csupa olyan dolog,
ami szerinte csak valahol nagyon messze, teljesen más világban, teljesen más életében
szerepelnek. Erre itt ez a nő vagy lány, és mindezt beleönti az ő kis védett világába.
Cara látta a férfi zavarát, és azt
hitte, hogy valamit elrontott vagy rosszul mondott. Jól beszélte a köznyelvet, de
elbizonytalanodott. Lehet, hogy nem értette meg a férfi?
- Valamit rosszul mondtam? - kérdezett
vissza.
- Nem, nem. Csak nekem ezek a dolgok
annyira idegenek, ismeretlenek. És meddig akarsz maradni? - tette fel végül az őt
leginkább foglalkoztató kérdést.
- Amint tudok, indulnék is, nem
akarok további gondot okozni neked. - állt fel Cara. Lehullott róla a takaró,
és ott állt egy szál tunikában a kunyhó közepén. Még csapzott haja a vállára
hullott, vékony, de inas alakját körbefolyta a fény, mintha ő is fényből lenne.
Megbillent a hirtelen mozdulattól, el is esett volna, ha Wang nem kap utána.
Megtámaszkodott a férfi karján. Wang magasnak számított a kínaiak között,
állítólag valami barbár őstől örökölte a szokatlan termetét. De a nő sem volt
sokkal alacsonyabb nála, az átlag kínai nőknél jó fejjel magasabb volt.
Meglepően erős szorítása volt.
Wang lesegítette a székre és
ráterítette a takarót ismét.
- Nem vagy még annyira erős, hogy
elindulj. Bár én nem bánnám, bevallom, de még maradnod kell. - lépett hátra Wang.
- Rendben. De csak pár napot. -
bólintott Cara. - Tudnál valami ruhát adni? Meg is fürödnék, ha lehet.
- Nem vagyok vendégre berendezkedve,
így csak az én ruháim közül választhatsz, ha találsz a magad méretére valót, és
igen, ott a konyhában meg tudsz fürdeni, készítek neked mindjárt meleg vizet.
Wang kikészített az ágyra pár inget
és nadrágot, zoknit és egy vastagabb kabátot. Lábbelit nem tudott adni, mivel
neki jóval nagyobb volt a lába, mint a nőé. Így visszaadta a nő lyukas
csizmáját. Majd megfoltozza később. Kirakott egy lepedőt törülközni, meg egy
szappant. Behozta a közben felmelegedett vizet, és a dézsába öntötte. Aztán
kiment a ház elé, hogy ne is zavarja a nőt a fürdésben.
Végre magában volt. Nem értette az
érzéseit: tartott is a nőtől, de valami vonzotta is hozzá. Talán a végtelen
természetessége, nyugalma. Ahogy elfogadott mindent, semmin nem csodálkozott,
nem problémázott. Mennyi mindenen mehetett keresztül. Velence. Annyit tudott
csak róla, hogy az nagyon-nagyon mesze van, a Császári Udvarban hallott róla
pár mondatot, de soha nem érdekelték a messzi vidékek, idegen emberek. Őt csak
a fácskái érdekelték. És most itt van ez a nő, aki miatt hetek óta alig tud
velük foglalkozni, és még ki tudja meddig, itt is marad. Egyre dühösebb lett.
Érezte legbelül, hogy igazságtalan. Merthogy ő fogadta be, az ő döntése volt,
hogy nem hagyja ott megfagyni. De akkor is, milyen alapon forgatja fel az ő
nyugodt életét? Amint erősebb lesz, kiteszi a szűrét, menjen, amerre lát.
- Bejöhetek? - kérdezett be az ajtón
óvatosan. Nem akarta megzavarni a nőt, bár lehet, hogy kettőjük közül ő lett
volna jobban zavarban, ha még nem végzett volna.
- Igen, persze, már végeztem. -
szólt ki Cara, miközben félhosszú barna haját dörzsölte a törülközőbe.
Nagy volt rá Wang ruhája, de egy
övvel megkötötte a derekán az inget és a nadrágot, szinte szoknya hatását
keltve. Bronzbarna bőre most tisztán csillogott, hátrafésült, vizes haja egy
tömör, vastag, göndör zuhatagban ért a válla alá kicsivel, épp egy zsinórral
fogta össze laza copfba. Barna kerek szeme uralta finom metszésű szív formájú
arcát, vékony orra pimaszul nézegetett a világba, alatta apró eperszemre
emlékeztető szája mellett két kis mosolygödröcske tette kifejezetten bájossá az
arcát. Szép volt, Wang szerint nagyon is különlegesen szép. Teljesen más, mint
a helyi nők. És nem kapta el a pillantását sem, egyenesen visszanézett rá,
egyenrangú félként, ő is végigmérve a férfit. Nem volt benne egy szemernyi se a
kínai nők alázatosságából vagy szerénységéből.
Ahogy Wang végignézte, ő egy bohókás
pukedlivel köszönte meg a ruhát. Wang elmosolyodott, már közel se érezte
annyira bosszantónak a jelenlétét.
- Ha itt maradsz, pár dolgot
tisztáznunk kell - kezdett bele a mondanivalójába Wang.
- Először is, csinálunk neked egy rendesebb
fekhelyet, itt a tűz mellett, ha az neked is megfelel. Enyém a konyhai fekhely,
ahogy eddig is.
A lány csak bólintott.
- Nekem dolgom van, a fácskáimmal kell
foglalkoznom, nem szeretem, ha zavarnak benne.
Újabb bólintás a válasz.
- Tudsz főzni?
- Hát tanultam, de nem vagyok valami
remek szakács.
- Nem baj, én sem nagyigényű. Akkor
te fogsz főzni ránk.
- Ha van egy jó késed, kihelyezhetek
pár csapdát, csak itt a ház körül. - mondta a lány.
Wangnak ismét elkerekedett a szeme.
„Nő és ért a vadászathoz? Milyen titkokat rejt még ez a lány?”
- Van. De most még túl nagy a hó.
Meg még nem vagy elég erős hozzá.
- Rendben van, akkor majd kicsit
később.
- Van elég élelmünk kettőnknek is,
előbb-utóbb meg majd eltakarítják a falubeliek az ösvényt.
Neked most sokat kell enned meg
pihenned, és a gyógyteát se felejtsük el.
- Van a padláson még tavalyról pár
bála szalma, azt lehozom neked, azt letakarva kényelmes fekhely lesz belőle. -
És ahogy ezt mondta, el is indult a padlásra.
A lány összeszedte a pokrócokat,
kivitte a ház elé, kirázta őket és kiterítette szellőzni. Wang még a padláson
motoszkált, így eltávolodott a háztól, nyomokat keresett. De szerencsére pár őz,
nyúl és vaddisznó nyomán kívül semmit nem talált.
„Talán tényleg lemondtak rólam, és
azt hiszik, hogy meghaltam a viharban.” - bíztatta magát.
„Rendes fickó ez a Wang. Mégha
kicsit bogaras is. Vajon mennyi idős lehet? Szerintem többnek néz ki azzal a
nagy szakállával, mint amennyi valójában. Nekem meg meg kell erősödnöm, és
utána vissza kell találnom apámhoz. Remélem túlélte a támadást.” Arra kapta a
fel a fejét, hogy Wang a nevét kiáltozza. Gyorsan visszasietett a házhoz.
- Hol bóklásztál? - kérdezte a férfi
kicsit mérgesen.
- Csak körülnéztem a ház körül. Nem
szabad? - kérdezett vissza a lány.
- De szabad, csak még könnyen
visszaeshetsz a lázba, és nem biztonságos a sziklaomlások miatt a környék.
Cara kicsit elszégyellte magát. A
férfi aggódik miatta, ő meg a körmeit próbálgatja rajta.
- Elnézést. - mondta szemlesütve.
Wang nem szólt semmit, csak
becipelte a két bálát a szobába, és szétterítette a tűzhely mellett.
- Most megnézem a fácskáimat, te
addig foglald le magad, amivel akarod - és ezzel bement a kis szobácskájába és
magára hajtotta az ajtót.
Cara ottmaradt a szoba közepén.
„Jól itt hagyott.” gondolta magában.
„Na, lássuk azt a konyhát meg kamrát, kezdek éhes lenni, mit lehetne főzni?”
A konyha elég puritán berendezésű
volt, látszott, hogy nem igazán ez a ház központja, pár tányér és edény a
szekrényben, egy másikban inkább kamraszerűen bepakolva különböző dobozkákban,
zsákokban, üvegekben rizs, cukor, só, liszt, szárított bogyók, gomba, sajt és
egyéb hozzávalók. A konyhából nyílt egy kisebb kamra, ott is nagyjából
ugyanezek a dolgok voltak, csak nagyobb mennyiségben ill szárított húsfélék a
polcokon. Se friss hús, se friss zöldségféle.
„Hát jó, akkor ebből dolgozunk”-
sóhajtott Cara, és megpróbált visszaemlékezni a hajószakácstól tanult dolgokra.
A hajón se sokkal több mindenből gazdálkodhattak.
Amikor elkészült az ebéddel, óvatosan
benyitott a kisebb szobába. Először elvakította a fényár, ami a szoba túlsó
felén lévő, közel falméretnyi ablakon áradt be. Majd Wangot látta egy mini
fácska fölé hajolni, ahogy egy furcsa formájú ollóval a kezében épp
elmagyarázza a kis növénynek, hogy miért kell kicsit levágni a gyökeréből. A szoba falán lévő polcok telis-tele voltak
különböző méretű, formájú, színű mini fákkal. Cara ledöbbenve nézett végig a
szobácskán. Látott már bonsait, de ennyit egy helyen és ennyire változatosakat
még sose. Ahogy megfordult, véletlenül lelökött egy kis ásót az asztal
széléről. Csörömpölve esett a földre, éles hangja berobbant a szoba csendjébe. Wang
ijedten rándult össze a hangra.
- Azonnal takarodj ki innen! -
förmedt a lányra első haragjában.
A lány zavartan hátrált ki a
szobából.
- Csak szólni akartam, hogy kész az
ebéd… - védekezett Cara.
- Akkor be is kiálthattál volna! -
vágta oda még mindig dühösen Wang.
- Én nem szoktam kiabálni - másokkal
ellentétben! - vágott vissza Cara, már ő is felpaprikázva.
Wang behúzta maga mögött az ajtót.
Vett egy nagy levegőt és kifújta.
- Jó. Valóban ezt nem mondtam, de
oda senki nem léphet be rajtam kívül. Érted? Soha, senki.
- Rendben, megértettem. - mondta még
mindig enyhe dühvel a hangjában Cara.
- De te meg nem kiabálhatsz így
velem, főleg hogy semmi olyat nem tettem, amivel ezt kiérdemeltem volna. Nem
tudtam róla. Már tudom.
Most Wang szégyellte el magát.
- Ezért nem viselem el, ha van
valaki mellettem - próbált már magyarázkodni. - Nekem megvannak a magam
szokásai, azok nekem jók úgy, ahogy vannak, és ha jön valaki, azokat csak
felborítani tudja. Mindig ez a vége. Hogy vagy én, vagy ő, de elmegy.
- Nem kell sokáig elviselned,
ígérem, hogy amint jobban bírom az utat, elindulok, és te meg mehetsz vissza a
bonsai-jaid közé.
Még mindkettőben forrongott a harag, amikor
leültek az asztalhoz. Wang kicsit félve kóstolta meg a tányérján lévő rizses
kinézetű valamit. De amennyire nem volt bizalomgerjesztő állaga, az íze annál
jobb volt. „Legalább főzni tud” állapította meg magában. Gyorsan belapátolta és
egy jóleső böffenéssel hátradőlt a széken. Aztán jutott az eszébe, hogy mégis
csak egy nővel ül egy asztalnál. Elvörösödött. Cara felnézett a tányérjából, és
elnevette magát.
- Csupa férfi között nőttem fel, ennél
sokkal közönségesebb dolgokkal is találkoztam már. Semmi baj nincs,
egészségedre. Örülök, hogy ízlett.
Wang még inkább elpirult, de ez
inkább már a nőnek szólt. Furcsa volt, hogy ennyire másként reagál a dolgokra,
mint ahogy ő elvárta volna. De ennek ellenére valahogy tetszett is neki, hogy
nem kiszámítható. Bár semmitől nem irtózott eddig jobban, mint a
kiszámíthatatlanságtól, a váratlantól. És ettől még jobban zavarba jött. Hogy
már megint ezek az ellentétes, furcsa érzések. Na ezért nem akart nőt a
közelében. És erre most ezt itt megkapta.
Felállt az asztaltól, megrázta a
fejét, köszönömöt mormogott az orra alól, és gyorsan bemenekült a fácskái közé.
Azok legalább nem hozzák folyton zavarba.
Cara leszedte a tányérokat az
asztalról, elmosogatott, behozta a pokrócokat kintről, megágyazott magának,
valóban kényelmes fekhely lett belőle. Összesöpört. Aztán ült egy helyben, és
nem tudott magával mit kezdeni. Wang a kisszobában a fácskáival, ő meg itt
kint, és semmit nem tud csinálni. Ránézett a csizmájára. Ezt is meg kéne
stoppolni, de nem akart kérni semmit Wangtól, nem akarta megint kivívni a
haragját, mégis csak a házigazdája. Felállt és elkezdett alaposabban körülnézni
a házban. Nem sok érdekességet talált. „Egy egyedülálló, fabolond férfinál nincs
semmi izgalmas” - állapította meg. Talán az a sarok ott, szemben. Egy kisebb
polc volt a falon, és egy csomó papirusztekercs hevert rajta elég nagy
össze-visszaságban. Cara odament, beleolvasott egy-kettőbe. A kínai írásjeleket
nem ismerte annyira, inkább beszélni tudott, de arra rájött, hogy megrendelések
és elszámolások voltak. Hát ez se érdekes. Aztán talált egy csomó üres papírt.
Ettől felcsillant a szeme. Jobban körülnézett a polcon és a környékén, és végül
meg is találta, amit keresett: tollat, ecsetet és tintát. A tűzből kikotort egy faszén darabkát is. Boldogan
magához vette őket, és leült vele a konyhaasztalhoz.
Kislány kora óta imádott rajzolni.
Amikor unatkozott a hajón, akkor kiült a fatáblájával és széndarabkáival a
tatra, ahonnan az egész hajót belátta, és rajzolt. Akár órákon keresztül. A
matrózokat, a hajót, a tengert, a kikötőket, az új városokat, az embereket.
Ahogy nőtt egyre jobb lett, egyre élőbbekké váltak a rajzai. A szénről átszokott
a tintára, de még szénnel is szeretett rajzolni. Szerette az árnyalatait, az
összemosható határait, az anyagszerűségét. Sok képét elajándékozta, volt, hogy
egy-egy nyugodtabb kikötőben kiült a partra rajzolni az arra járókat. Mindig
kisebb-nagyobb csoport gyűlt a végén köréje, akik ott csodálták, ahogy
elkészülnek a rajzai. Ezeket szinte mindig odaadta a rajtuk szereplő
embereknek. Nem sajnálta őket, tudta, hogy majd lesz másik, akár még szebb is.
A megajándékozottak meg nagyon örültek a képeknek. Szeretett adni másoknak. Ő
ezt tudta adni, és nem fukarkodott vele.
Aztán megrajzolta, ha valami megérintette, vagy elszomorította, vagy
különleges volt, furcsa vagy szokatlan. Rajzolt, ha boldog volt, rajzolt, ha
rossz kedve volt, rajzolt, ha unatkozott, és rajzolt, ha rajzolhatnékja volt.
És már hónapok óta nem jutott hozzá. Pedig mennyi mindent le kéne rajzolnia.
Hirtelen azt se tudta, mivel kezdje.
Aztán bekúszott édesapja arca, ahogy látja, hogy elrabolják. A szeme, a
kétségbeesés benne. A tehetetlen düh. Egyszer csak magától elindult a keze, és
nem volt megállás. Egyik rajz után született a másik. Érdekes módon, most nem a
toll volt a jó hozzá, talán mert maguk az emlékek is faszén sötétségűek voltak.
Észre se vette, hogy rájuk
sötétedett. Csak azon, hogy egyre kevésbé látja a papírt. Felnézett és vele
szemben Wang állt az kisszoba ajtóban, aki elkerekedett szemmel nézte a lányt a
papírhalom közepén.
- Te meg mit csinálsz?
- Rajzolok, remélem nem baj?
Bocsánat, de itt találtam a polcon ezt a csomó üres papírt, és unatkoztam. Nem
akartalak zavarni.
- Nem zavartál. Megnézhetem?
- Meg, persze - mutatott a lány az
asztalra.
Wang felvette a kupac tetején lévő
elsőt, aztán a másodikat, ránézett a lányra, de nem szólt semmit. Majd egymás
után nézegette a rajzokat. Egynél-egynél megállt percekig. Látszott rajta,
ahogy felkavarják a képek.
- Ezek veled történtek meg? Vagy
csak kitaláltad őket?
- Nem, ezek saját emlékek. Ő az apám
- vette ki a halom aljáról az első képet. - Ő meg a kalózbanda főnöke. -
mutatott egy másikat. - Ő meg Nivaa, együtt voltunk fogságban, egy núbiai
rabszolgalány, de meghalt. Halálra korbácsolták, mert nem volt hajlandó
meztelenül táncolni az egyik tivornyán.
- És te? - csúszott ki Wang száján a
kérdés. Egyből visszaszívta volna, de már késő volt.
- Én táncoltam. És életben vagyok. -
felelte sötéten Cara.
Wang ránézett a lányra, és valahogy
másnak látta hirtelen. A törékenysége mögött valami szívós keménységet látott
meg benne, ami eddig fel se tűnt neki.
- Te nagyon más vagy, mint akiket
eddig ismertem. - bökte ki Wang.
- Ezt bóknak veszem - mosolyodott el
Cara. - Amit tudok a kínai nőkről és a szokásaitokról, én valóban nem illek
ide. Engem másként neveltek, máshonnan származom, másként szeretném az életem
élni. Ezért szeretném minél előbb megkeresni az apámat, és visszamenni a hajónkra.
Este már nem is nagyon beszélgettek
többet. Csendben megvacsoráztak, Cara elmosta az edényeket, aztán ment mindenki
a saját ágyába. Cara estére már nagyon elfáradt, sok volt neki az egész napos fennlét,
nem volt még egészséges, bármennyire is szerette volna. Wang nehezebben aludt
el, kavarogtak a lecsukott szemei előtt a lány rajzai. Nem akarta, de megrázta egy-egy
kép. „Miken mehetett keresztül?”- jutott eszébe megint. De aztán őt is elnyomta
a fáradság.
Beálltak erre a ritmusra: Cara
délelőtt főzött, takarított a házban, Wang gondozta a fáit, délutánonként Cara
egyre nagyobb sétákat tett a ház körül bogyókat gyűjtögetve, vagy ha elfáradt,
visszament rajzolni. Az idő is enyhébbre fordult, a hó olvadozni kezdett. Most
inkább a mindenhonnan folyó erek és patakok okoztak problémát az erdőben, és a
miattuk elinduló kisebb földcsuszamlások. Egy hét múlva Cara már annyira
megerősödött, hogy elkezdett csapdákat kihelyezni a háztól nem messze. Nyúlra,
mókusra, nagyobb vadra nem akarta. Ettől kezdve az étkezéseik is változatosabbá
váltak. Wang kifejezetten szerette Cara főztjét. Ez is kicsit más volt, mint
amihez szokva volt eddig, de ízlett neki a furcsább fűszerezés.
Wang majdnem minden este megnézte Cara
rajzait, néha kérdezgetett róluk, a lány meg őszintén mesélt a kalandjairól
vagy viszontagságairól. Wang előtt egy fordulatokkal, de ugyanakkor szeretettel
teli élet kezdett kibontakozni, amiben nemhogy félnének az ismeretlentől, hanem
épp annak a felfedezése adja az élet sava-borsát. Cara imádta az apját, a
furfangos velencei kereskedőt, aki már lánya születése előtt is bejárt távoli
vidékeket. Mikor megszületett a lánya, pár évre hazatért, de felesége halála
után nem találta otthon a helyét, így ismét útra kelt, de a lányát is magával
vitte, nem akarta nevelőszülőkre bízni. Sokan megszólták ezért, hogy mit keres
egy kisgyerek, pláne egy lány egy kereskedő hajón a sok durva férfi között, de
Cara apja tudta jól, hogy mellette van a legnagyobb biztonságban a lánya. Cara volt a hajó kabalája, mindenki imádta,
kényeztette, soha senki egy rossz szóval vagy tettel nem bántotta. És a kislány
megtanulta a hajózás minden fortélyát, a matrózoktól az élet lényegét, nőkről,
családról, barátságról, összetartásról, haragról, bosszúról, hűségről,
önfeláldozásról, akaratról és kemény fizikai munkáról. Amikor már elég erős
volt hozzá, ő is beállt evezni, húzni a vitorlákat, fonni a kötelet. Pont úgy,
mint egy fiú. De ahogy nőtt, érezte, hogy nem tartozik ide, vagy nemcsak erről
szól az ő élete. Ezért amikor elérte a 18. életévét megkérte az apját, hogy
hadd maradjon pár évet Velencében. Szerette volna megismerni a parti világot, a
csillogásával és a sötét oldalaival együtt. Mert akkor már tudta, hogy az élet
nemcsak fény, van benne árnyék is bőségesen. Az apja nem könnyen, de
beleegyezett. Édesanyja testvérére, Clarissa nénire bízta a lányt. Signora
Clarissa középkorú, de jómódú özvegyasszony volt, bejáratos a legjobb
családokhoz. Cara apja tudta, hogy jó kezekben lesz a lánya. Cara belevetette
magát a velencei felsőosztály pazar és intrikáktól teli életébe. Meglepően jól
boldogult. Talpraesettségével és eszével jól lavírozott a képmutatásból és
ármánykodásokból épített zátonyok között. Nagyon sokat tanult, emberismeretből,
szerelemből, szeretetből, emberségből és árulásból, aljasságból. Végül két év
után megunta, megcsömörlött a velenceiek talmi világától, és hiába volt számos
komoly kérője, ő visszavágyott a tenger és a matrózok kiszámítható, tiszta
világába. És legközelebb, amikor apja kihajózott, ott állt mellette a hajón. Jópár
éve már együtt vándorolnak, eljutottak ide Kínába is már többször, így tanulta
a meg a nyelvet is. Egészen a legutolsó útjukig, amikor megtámadták őket a
kalózok, és őt elrabolták.
- Édesapád tanított meg vadászni?
- Ő is, meg volt pár matróz, akik
orvvadászként keresték a betevőt, és a büntetés elől menekültek a tengerre. Ők
mutatták meg a hurkok készítését. Ha kikötöttünk egy-egy szigeten, akkor így
szereztünk friss húst.
- És fegyverrel is tudsz bánni?
- Íjjal egész jól lövök, a kardot is
tudom használni, de nem szeretek közelharcba bocsátkozni egy férfival, mert
többnyire erősebb nálam. A nyíl viszont távol tart tőlem bárkit. Édesapám
szerint hiába vagyok nő, illetve pont azért is, meg kell tanulom megvédenem
magam. Nem számíthatok mindig egy hős megmentőre. Bár megfagyás ellen nem
tanítottak ki, ahhoz kellett egy megmentő - és ahogy ezt mondta, szélesen
rámosolygott Wangra.
Wang már nem jött annyira zavarba,
mint pár héttel korábban. Megszokta a lány közvetlen, barátságos stílusát. Már
nem kereste a miérteket, nem akart mindent megérteni vele kapcsolatban. „Kár,
hogy nemsokára elmegy.” - gondolta, és megdöbbent saját magán. Gyorsan el is
hessegette ezt a gondolatot.
Cara egyre erősebb lett, egyik
délelőtt készített magának egy kezdetlegesebb íjat, onnantól kezdve azon
gyakorolt délutánonként.
Wang pont rálátott a kis szoba
ablakán keresztül. Már nem az ő hatalmas ruháiba járt, átszabta magára őket,
jól tudott a lány kézzel varrni, azt is megtanulta a hajón. Az ingekből
karcsúsított tunikák lettek, a nadrágok szára is jóval szűkebb lett, alatta
sejteni lehetett izmos, de formás alakját. Wang többször rajtakapta magát,
ahogy percekig nézi, ahogy ott áll egy helyben, az íjat feszítve, feszült
koncentrációval az arcán. Olyankor mindig megjelent egy pici ránc a jobb
szemöldöke felett. Aztán ahogy elengedi a nyílvesszőt a húrról, és néz utána,
hogy a megfelelő irányba repül-e. És a széles vigyort, ha beletalál a céltábla
közepébe. Máskor meg a sorozatlövést gyakorolta. Villámként lőtte ki egyik
nyílat a másik után, szinte nem is lehetett látni a kezét. Aztán volt, amikor
vetődésből, ugrásból, gurulásból lőtt, hajlékony teste arra és úgy fordult,
amerre a lány akarta. Wang csodálta mozgékonyságát. Az ő lomhaságához képest a
lány szemfényvesztő ügyességgel mozgott. Furcsa vágy ébredt benne, szeretett
volna ő is így mozogni. „Mik járnak az eszedbe, te ostoba!” - förmedt magára.
„A lány nemsokára elmegy, te meg itt maradsz a fácskáidnak. Mit szólnának
hozzá, ha te is elkezdenél így ugra-bugrálni?” És gyorsan visszafordult az
egyik kis borágó cserjéhez, hátha az visszatereli a normális kerékvágásba a
gondolatait.
Másnap Cara szokatlan kéréssel lepte
meg Wangot. Két hosszú botot tartott a kezében.
- Szeretném gyakorolni a vívást,
hogy abban is visszajöjjön a gyakorlatom. Segítenél nekem?
- De én nem tudok vívni -
tiltakozott a férfi.
- Nem baj, az alapokra megtanítalak,
és majd belejössz. Én sem vagyok valami kiváló vívómester.
- De nekem a fácskáimnál van dolgom.
- Azok kibírnak egy délelőttöt
nélküled - és a férfi kezébe nyomta az egyik husángot.
- Nem. Nem akarok vívni - és Wang
letette a földre a botot, és szinte bemenekült a házba.
Cara csak állt ott, kezében a másik
husánggal, és nem értette, hogy mi ütött a másikba. Minden férfi, akit eddig
ismert, örömmel tanult volna meg vívni. Erre itt ez a nagy melák, és elmenekül
egy kis vívólecke elöl.
Cara utána ment. Wang a kis
szobájában volt, úgy csinált, mintha valamelyik növénykét ápolta volna. Cara megállt az ajtóban, nem akart bemenni.
- Mondd mi a baj? Mért nem akarsz
megtanulni vívni?
- Mert nincs rá szükségem.
- Azt sose tudhatod, egyedül élsz
fent a hegyek között. Járhatnak erre rossz emberek is.
- Eddig se volt rá szükségem, eztán
se lesz.
- Mitől félsz?
- Nem félek. - fakadt ki Wang.
- Akkor mi a baj? - kérdezte ismét
Cara.
- Te. - bukott ki Wangból.
- Én? - kerekedett el Cara szeme.
- Mert miért?
- Mert idejöttél, mindent
felborogattál magad körül, már semmi se olyan, mint régen volt. És már semmi se
lesz olyan, ha el is mész.
A lány nem tudott mit mondani, Csak
hallgatta némán a férfi kifakadását.
- Megváltoztatsz. Olyan dolgokra
gondolok, amikre előtted sose. Olyanokra vágyom, amikre előtted sose.
Kíváncsivá tettél, felkavartál. Mindent összezavartál. Mert nő vagy, és a nők
mindig ezt teszik.
Wang nem mert a lányra nézni,
meredten bámult az előtte lévő fikuszkára.
- Rendben, holnap elmegyek. - válaszolta
a lány csendesen. - Ne haragudj, nem akarattal tettem, remélem, hogy majd
elmúlik, ha elmentem.
- Ne, ne menj!- nyögte ki Wang és
felnézett a lányra.
- Maradj még!
Most Cara jött zavarba. Nem értette,
most menjen vagy maradjon. Megkedvelte a csendes férfit, de nem akart senkinek
a terhére lenni, és már elég erősnek érezte magát az indulásra.
- Most menjek vagy maradjak? -
kérdezett végül vissza.
- Nem tudom. - felelte szemlesütve
Wang. - Szeretném ha elmennél, de azt is ha maradnál. Nem tudom, nem értem
magam se - buggyant ki belőle az elkeseredés hangján.
Cara odalépett hozzá, megfogta a
kezét, és összekulcsolta az övével.
- Akkor maradok még pár napot, és
eldöntöd, jó? - nézett alá a férfi lehajtott fejének a szemét keresve.
Wang csak némán bólintott. A
torkában lévő gombóc nem engedte, hogy bármit is kinyögjön. Cara elengedte a
kezét, és kiment a házból. Tudta, hogy most jobb ha magára hagyja a
gondolataival. És neki is lett hirtelen mit végiggondolnia.
De nem találta a helyét. Nyugtalanul
mászkált fel alá, nyilazni se volt kedve, lőtt egy-kettőt, de nem tudott
koncentrálni. Wang járt a fejében. Így hát inkább bement a konyhába, és leült
rajzolni. Az mindig megnyugtatta. Egyszer csak azt vette észre, hogy a férfit
rajzolja. Amikor először meglátta, akkor reggel. Ahogy ott állt az ajtóban,
döbbenettel az arcán. Nagy volt, betöltötte az ajtónyílást szinte. A melléig
érő szakáll öregemberes hatása és a szeme fiatalos csillogása éles ellentétben
állt egymással. Nem tudta eldönteni, hogy hány éves lehet. De valami
megnyugtató erő sugárzott belőle. Nem félt tőle, egy pillanatig se, már legelső
pillanattól kezdve bízott benne. Még az összes morózussága, bogara ellenére is.
Igazi hegyi medve volt. A tengeri változatát már jól ismerte. Lerajzolta a
fácskáival, amikor eszik, és amikor őt nézi. Mert Cara tudta, hogy az ablakon
keresztül nézni szokta. És érdekes módon ez olyankor belülről valami jóleső
érzéssel, büszkeséggel töltötte el. Néha direkt eltúlozta egy-egy mozdulatsor
bonyolultságét, hogy elkápráztassa a férfit. Nem szokott törődni azzal, hogy
mások mit szólnak hozzá ahhoz amit, és ahogy csinál, de Wang elismerően
elkerekedett szeme számított neki. „Lehet, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha
minél előbb elmegyek innen, neki is az lesz a legjobb.” És ahogy ezt
eldöntötte, el is indult a kis szoba fele. De nem kellett elmennie odáig. Wang
épp akkor lépett ki az ajtón.
- Gondolkodtam, maradj. - szólt a
férfi.
- Elmegyek. - mondta egyszerre vele a lány.
Egymásra néztek, Wang elvörösödött,
a lány felnevetett.
- Akkor most ez lesz örökké? -
folytatta Cara.
- Öööööö, nem. Ha el akarsz menni,
menj. De maradhatsz is.
- Jobb lesz, ha elmegyek.
Mindkettőnknek. Te is tudod.
Wang bólintott, de nem szólt.
- Holnap reggel indulok. Lemegyek a
faluba, már nagyjából járható az erdő. Onnan meg majdcsak továbbjutok valahogy.
Akkor ezt eldöntöttük.
- Te döntötted el, de rendben van.
Ha úgy érzed, menned kell, akkor nem tartalak fel.
Nem akarta, de volt némi szomorúság
a hangjában. De meg is könnyebbült. Tényleg jobb lesz, ha elmegy a lány.
A délután és az este gyorsan
elszállt, Cara már a másnapon és következőkön gondolkodott, Wang meg megnyugodott
a döntéstől, nem mardosta magát tovább vele.
Reggel csendben ültek az étel
felett. Szokatlan feszültség vibrált közöttük, mindketten érezték, hogy mondani
kéne valamit, de egyikőjük sem merte elkezdeni. Végül Cara állt fel először az
asztaltól, rutinosan elpakolta a tányérokat, ahogy eddig minden reggel.
Körülnézett a szobában, mintha
végigsimított volna minden tárgyon, végül Wangon állt meg a tekintete:
- Akkor indulnék is. Még egyszer
nagyon köszönök mindent, örökké hálás leszek neked. Talán egyszer még
találkozunk.
Ezzel az ajtó mellé összekészített zsákhoz
lépett, vállára vette az íj mellé.
Wang ekkor tért magához, és termetét
meghazudtoló sebességgel ugrott fel az asztaltól, majdnem feldöntve azt.
- Várj! Nem mehetsz el csak így!
A lány visszafordult az ajtóból.
- De, csak így mehetek el –
válaszolta szomorkás mosollyal a szája sarkában. – Meg kell keresnem az apámat,
téged meg várnak a fácskáid. Tényleg nagyon hálás vagyok a segítségedért,
egyszer talán majd viszonozhatom. De most jobb, ha indulok.
- Megölelhetlek búcsúzóul? –
csúszott ki Wang száján.
- Hát persze – nevetett fel Cara, és
visszalépett az ajtóból.
Wang odalépett a lányhoz és óvatosan
átölelte. Nem akarta nagyon megszorítani, de a lány szorosan hozzábújt. Így
álltak összeölelkezve pár pillanatig, némán búcsúzva. Egyikőjük sem mondott
semmit, nem volt már mit. A lány végül kibújt az ölelésből, megigazította a
vállán az íjat, megfordult és elindult a faluba vezető ösvény felé. Nem nézett
hátra, míg végül elnyelte az alakját az erdő szürke masszája.
Wang még egy darabig nézte a sötétlő
erdőt ahol eltűnt a szeme elöl a lány, aztán visszament a fácskái közé.
Soha többé nem találkoztak.
Ebben az Életben.
***
folytatása következik