Julcsi és a Színek Sárkányai - meseregény

Julcsi korán ébredt, de nem tudta, hogy mire. Átölelte Brummogót, az Alvómacit és megpróbált visszaaludni. De nem ment, maga sem tudta, hogy mi, de valami nagyon zavaró volt körülötte. Megdörzsölte a szemét, majd megint, de az ablakon beszűrődő napfény továbbra is szürkés volt. És a szoba is mintha másmilyen lenne. Most már kíváncsian nézett körül. Akkor vette észre, hogy minden szürke fényben úszik. Eltűntek a színek!?

-  Anyaaaaaaaa! - kiabált kétségbeesetten – Anyaaaa, baj van a szememmel!

Anyukája kócosan rohant be a szobába.

- Mi történt Macibabám, mi a baj? –kérdezte ijedten.

- Anyu, hova lettek a színek? – kérdezte még mindig rémülten a kislány.

- Színek? Mire gondolsz Kisbogár?

- A piros, a sárga, a zöld.. tudod, színek – magyarázta anyukájának. De anyukája csak nagy szemekkel nézett rá, mint amikor a kismanókról mesélt, akik a kert végi gyöngyvirágok között laknak.

- Anya, tudod: szíííneeek… - mondta lassabban, szótagolva. Lehet, hogy nem értette, amit mondott? De anyu okos, annyi mindent tud, nem lehet, hogy ő nem veszi észre!

- Kicsim, nem értem, mit mondasz, mik azok a színek? Valami rosszat álmodtál? Én nem látok itt semmi furcsát. De ha gondolod, gyere át hozzánk, korán van, aludjunk még egy kicsit.

Julcsi csak a fejét rázta. Nem, hiába tud anya mindent, most még sincs igaza, itt valami nem jó.

- Akkor felöltözzünk? Felkelsz? - sóhajtott az anyukája. De jó lett volna még aludni kicsit - gondolta, miközben összeszedte a kislány széthajígált ruháit.

Reggeli után Julcsi kiszaladt a kert végébe megkeresni az anyukája szerint nem is létező kismanó barátait. Nagyon furcsa és idegen lett minden, ami eddig annyira ismerős volt: sehol egy szín, minden a szürke különböző árnyalataiban. A napfény is tompa volt, az ég eső előtti szürke, mintha még a fény is elszürkült volna. Julcsi kezdte magát olyan fáradtnak érezni, mintha nem egy-két órája lenne fent, hanem már napok óta.

A kert végében, a kerítés és az almafa között elburjánzott gyöngyvirágok tengere hullámzott. Itt találta meg Julcsi a manókat. Most is idejött.

- Hahó, hol vagytok? Pille, Szamóca! Gyertek elő, segítenetek kell! – hívta őket.

De a szürke színű gyöngyvirágok csak bólogattak némán.

- Ne csináljátok, most tényleg fontos, gyertek elő, léccciii – hívta őket egyre türelmetlenebbül. Amikor már majdnem visszaindult, az egyik szélső virág megmozdult. Belekapaszkodva megjelent Szamóca, valamikori piros kis sipkája neki is szürkévé vált, pirospozsgás arca sápadtan nézett fel Julcsira.

- Jaj, mi történt, csak nem vagy beteg? – guggolt le hozzá ijedten a kislány.

- De igen, nagyon betegek vagyunk, Pille már járni se tud, most is ott fekszik a mohaágyon a fa tövében, a kuckónkban.

- Szólok a doktornéninek, hogy jöjjön ki hozzátok – szalad volna el a kislány.

- Ne szaladj Julcsi – szólt utána a manó – nekünk az emberek doktornénije nem tud segíteni. Mi a varázserőnket veszítjük el lassan, azon ő nem tud segíteni.

- Varázserőtöket? De hát mi történt?

- Nem látod mi történt? – kérdezte egyre fáradtabban Szamóca – Eltűntek a színek.

- De, de. Én is ezt mondtam reggel anyunak, de ő nem értette, hogy miről beszélek.

- Ő felnőtt, ő nem is fogja. A felnőttek sose úgy látják a világot, mint a gyerekek. Csak néhányan, de ők is betegek lettek, mint mi, ezért ők sem tudnak segíteni.

- De én igen – kiáltott fel lelkesen Julcsi.

- Sajnos te sem, te meg túl kicsi vagy hozzá, ez nagyon veszélyes… most kéne egy igazi lovagot vagy hőst találni, aki megoldaná a bajt…de hősök már nincsenek… - sóhajtott lemondóan Szamóca – és emiatt mind meghalunk.

-Neeeeeem! – sikította a kislány – Nem engedem! – küszködött a sírással. – Mondd, hogy hol találok ilyen lovagot és elhozom ide, nem engedem, hogy meghaljatok! – most már tényleg nem sok kellett, hogy elsírja magát.

Szamóca ránézett, látta rajta az elszántságot és a végső kétségbeesést. Tudta, hogy bármilyen kicsi lány is, nagy a szíve. És bátor is. És amúgy sem tudna mást megbízni a feladattal. „Lehet, hogy nagyon meg fogom még bánni ezt a percet” – gondolta magában szomorúan, de a kislánynak annyit mondott:

- Umbrella, a Szürkeség Varázslónője örök varázsálmot bocsátott a Szín-Sárkányokra, akik eddig a leheletükkel tették színessé a világokat, ez adta az erőt minden mágiához. Az elaltatásukkal egyedül Umbrellának maradt meg az ereje, mert ő a szürke színből táplálkozik. Így minden az ő erejét növeli. Fel kell ébreszteni a sárkányokat, különben az összes varázslénnyel együtt minden varázserő elvész a világból.

- Érted már Kicsi Lány, hogy mért mondtam, hogy ez Hősnek való feladat, nem ilyen pöttömnek, mint Te vagy? – kérdezte kedvesen a manó.

- Nem vagyok pöttöm, nyáron már 10 éves leszek – mondta öntudatosan Julcsi. - De hol keressek ilyen Hőst? Meg hol alszanak ezek a sárkányok? A szomszéd utcában?

- Nem – mosolyogta el magát Szamóca – át kell menned Álomföldre, ott kell megkeresned egy Hőst, és rávenned, hogy ébressze fel a Sárkányokat. Már ez se lesz könnyű feladat, de remélem, hogy szerencsével jársz.

A szavai végére a Manó már lecsúszott a gyöngyvirág tövébe, úgy tűnt, minden ereje elfogyott.

Julcsi ijedten guggolt vissza mellé. Szamóca kezébe csúsztatott egy szelencét: - Ebben varázsport találsz, szippants belőle és át tudsz menni Álomföldre. Vigyázz magadra Kicsi Lány! És siess, nincs sok időnk. – suttogta.

 Julcsi kikapta a kezéből a szelencét és nagyot szippantott belőle.

—

Szédülés fogta el, egyre gyorsabban forgott vele a világ. Aztán egyik pillanatról a másikra megállt a pörgés és röpülni kezdett, mintha szárnyai nőttek volna. Magasan suhant a táj felett, ami itt is a szürke különböző árnyalataiban játszott.

„Merre vagy, hol talállak meg Hősöm?” – és ahogy homlokráncolva koncentrált rá - „Hős-hős-hős” – a táj lassulni látszott alatta. Egyre kivehetőbbek lettek a részletek. Ott egy kis ház, körülötte tehenek legelésztek, messzebb egy békés kis városka templomtornya látszott,  amott egy nagy erdő, a magas fák sűrű, sötét falában egy kis tisztás látszott. Ahol az ég összeért a földdel, folyó kanyargott, vizével egy kastélyt ölelve körül.

„Aha, biztos ott lakik a Hős” – gondolta Julcsi, miközben továbbröpült az erdő felett. De egy hirtelen kanyarral a tisztás fele fordult, és egyre gyorsabban közelített a föld fele.

- Segííííítséééég, lezuhanok – sikoltotta, de mielőtt a földbe csapódott volna, pár centire a talajtól megtorpant a zuhanás és csak úgy lebegett tovább egy helyben.

Kinyújtotta a lábát, talpra állt, megigazította a ruháját és körülnézett.

A réten egy felnyergelt ló árválkodott. Békésen legelészett, nem izgatta magát az új jövevény miatt. Csak a szeme sarkából pillantott fel, és mivel az ismeretlen nem nézett ki se farkasul, se medvéül, se más szörnyül, így egykedvűen tovább harapdálta a füvet.

Julcsi különös horkantásokat hallott meg a fű mélyéből, nem messze a lótól. Kíváncsian elindult a hangok irányába. Ahogy közeledett, a horkantások egyre erősödtek, és már a szagot is megérezte. Büdös egy akármi volt. Julcsinak a szagról a Nagypapáék kertje jutott az eszébe. Nagypapa csinált ilyen szagot a sufniban, Nagyi szerint „pálinkát főzött”. Julcsi nem tudta mi az a pálinka, csak azt, hogy Nagypapa olyankor különösen jókedvű lett, a Nagyi meg mérges.

A fűben egy Férfi hevert, ő árasztotta azt a szagot és hangokat: hangosan hortyogva aludt. Egykor fényes sodronyinge most koszosan, rozsdásan fedte be mellkasát, a kéz- és lábvédője is behorpadt már több helyen, a mellette fekvő kardra is ráfért volna egy nagytakarítás. Nagy loboncos haja és szakálla eltakarta az arcát, így a kislánynak fogalma se volt róla, hogy öreg vagy fiatal. Julcsi óvatosan a kardért nyúlt. A Férfi nagyot horkanva a másik oldalára fordult. De már Julcsi kezében volt a kard. Nehéz volt, nagyon nehéz, csak két kézzel bírta megtartani. Odabökött a Férfi mellkasára vele, de csak óvatosan, nem akarta bántani.

A Férfi kábán felkapta a fejét és a feléje tartott kardra meredt, majd gyorsan hátrált egy kicsit a fenekén csúszva.

- Teszed le azt a kardot – ripakodott a kislányra – még megvágsz vele valakit.

- Nem teszem! Te Hős vagy? – kérdezte a kard súlyától remegő karral.

A Férfi gúnyosan felnevetett.

- Hős? Ja, talán, valamikor. – Régen – tette hozzá, kevésbé hangosan. - Na add ide, nem szeretném, ha a saját kardommal nyársalnának fel, bár az méltó befejezése lenne ennek itt.

- Minek? – kérdezte a kislány.

- Minek? Minek? Ennek. – mondta és körbemutatott maga körül. 

Hirtelen felállt. Julcsi megijedve a föléje magasodó alaktól, hátralépve elvesztette az egyensúlyát és fenekére csüccsent. A Férfi villámgyorsan odahajolt hozzá és felvette az elejtett kardot. Ugyanazzal a lendülettel visszacsúsztatta az övébe.

- Na akkor ez megvolna, és most tűnj el kislány, amíg jó kedvemben találsz.

- Te Hős vagy? – kezdte újra Julcsi.

- Mi ez nálad, valami Hős-mánia? Mi közöd hozzá, hogy az vagyok-e vagy sem? Nem, nem vagyok, most már békén hagysz és elmész végre? – mérgesedett fel a Férfi.

Julcsi kicsit megszeppent, de nem hagyhatta annyiba. Neki egy Hőst kell találnia. Ez a Férfi nem úgy nézett ki, mint egy Hős: koszos volt, büdös, undok, de neki nem sok ideje volt, Szamócáéknak nagyon kellett a segítség.

- Nekem egy Hőst kell találnom – folytatta a kislány. – Aki felébreszti a Szín-Sárkányokat az álmukból és visszaadja a barátaim életerejét.

- Én meg el akarom venni a Hét Királyság leggazdagabb emberének a lányát, életem végéig enni-inni akarok, belefulladni a jómódba. – válaszolt a Férfi. – Na? Akkor keresel tovább? Nem jót találtál.

- Hát, lehet, hogy nem – bizonytalanodott el Julcsi. – De te lovag vagy, vagy olyasmi…

- Maradjunk az olyasminél…én már nem vagyok lovag és nem is leszek.

A Férfi kissé tétova léptekkel odament a lovához, igazított kettőt a nyergen, majd felmászott a lóra, még mindig erősen bizonytalanul.

- Most elmész? – kérdezte a kislány egyre elkeseredettebben – De a barátaimnak segítség kell, anélkül meghalnak, nem érted?  - sírta el magát.

A Férfi megsajnálta a rét közepén pityergő kislányt.

- Na jó, elviszlek magammal a legközelebbi várig, ott valószínűleg találsz a feladatra alkalmas Hőst. Én nem vagyok az, ezt vedd tudomásul. Gyere, ülj fel mellém.

- Nem ülök, büdös vagy. – makacsolta meg magát.

- Hát akkor gyalogolsz. Felőlem. - mondta vállát megrántva és elindult a lóval.

- Várj meg, jövök! – futott utána a kislány.

A Férfi lehajolt és fél kézzel felemelte maga elé a kislányt.

- Én Julcsi vagyok, téged hogy hívnak?

- Leonard.

- Hihi, Büdös Leonard – kuncogott. Leonard megsemmisítő pillantást vetett rá, Julcsi érezte, hogy talán ezt a szag-dolgot nem kéne erőltetnie.

Késő délután lett mire odaértek egy fogadóhoz. Leonard szobát és ételt rendelt nekik. Felküldte a kislányt a szobába, mondta, hogy zárja magára az ajtót és csak neki nyissa ki. Mivel lent elég sok rossz arcú embert látott, így Julcsi szót fogadott.

Julcsi éhes volt, nem válogatott, gyorsan megette a szobába felvitt kását és kenyeret, és fáradtan bekucorodott az egyik ágy sarkába. Nem sok kellett, pár pillanat múlva el is aludt. Álmodott. Szamócával és Pillével. Meg Anyukájával. Hiányoztak, nagyon.

Hatalmas horkolásra ébredt. Hirtelen nem is tudta, hogy hol van. Aztán eszébe jutott minden. Átnézett a másik ágyra, és ott feküdt Leonard kiterülve, hangosan húzva a lóbőrt. Nem is emlékezett rá, hogy mikor jött be a férfi a szobába. „Nagyon aludhattam.” Aztán eszébe jutott az álma: Szamócával beszélgetett, és azt mondta, hogy a szelencében lévő porral utazni is tudnak Álomföldön. Magára kell szórnia, és arra a helyre vagy személyre kell erősen gondolnia, akihez vagy ahova menni akar.

Elővette a szelencét és épp magára akarta szórni, amikor ránézett a még mindig horkoló férfira. „Őt is viszem. Bár nagyon mérges lesz, de egyedül meg félek.” Odament az ágyhoz, megfogta a kezét, és magukra szórt egy kicsit a porból. „Vigyél minket a Szín-Sárkányokhoz” gondolta magában erősen. De semmi nem történt. Nem értette. Újra megpróbálta. Újból semmi. Lehet, hogy nem így kell gondolni, vagy nem érti a por, hogy ő mit szeretne? Julcsi törte a fejét, míg eszébe jutott, hogy anyukája se szokta érteni, amikor nem mondja meg neki pontosan, hogy mit is akar. Mi lehet egy Szín-Sárkánynál a „pontos”? Julcsi életében nem látott még Sárkányt, nemhogy Szín-Sárkányt. Meséket olvasott már róluk, de még eggyel se találkozott. De mitől lehetnek ezek mások? És akkor rájött: a színek! Hát persze, ez a különbség. Jó, akkor egy színre kell gondolnom. Melyik legyen? Ránézett a falra – fehér. Akkor még egyszer. „Vigyél minket a Fehér-sárkányhoz!” Becsukta a szemét, érezte, hogy többször is megpördül vele a világ, és valami kemény-hidegre huppant le.

—

Amikor kinyitotta a szemét végtelen hó és jégmezőn találta magát, mellette Leonard nyitogatta a szemeit, fogai között szitkozódva az esés fájdalmától.

Amit először érzett az a hideg volt: csontig hatoló, dermesztő hideg. A következő az éles napfény volt. A hó százmillió éles kis nyalábban szórta vissza a nap sugarait. De a hó is szürkés, piszkos árnyalatú volt, mint minden ebben a világban.

- Hogy a fenébe kerültünk ide? – fordult gyanakodva a lányhoz  – Ez biztos a te műved.

- Az enyém. De ugye nem haragszol? – kérdezte kicsit félve a lány.

- Már hogy a ménkűbe ne haragudnék: este a jó meleg ágyamba fekszem le, teli hassal, erre itt ébredek. - Borzongva körülnézett. - Ha már itt tartunk, hol is vagyunk? – hajolt kicsit fenyegetően a lány fölé.

- Nem tudom. Én azt kívántam, hogy a Fehér Sárkányhoz menjünk, magunkra szórtam a varázsport, és ide kerültünk.

- Megőrültél?! Tudod te, hogy mit kívántál?? – dühödött be a Férfi. – Az örök jég és hó birodalmába hoztál minket, több heti járóföldre minden lakható és meleg helytől! A Fehér Sárkány, a Jég Sárkánya, te tudatlan kis liba!

Julcsi elsírta magát.

- Nem akartam rosszat – hüppögte – csak egyedül féltem elindulni, de te Hős vagy vagy olyasmi, melletted nem félek. – Nézett fel Leonardra tágra nyílt, ártatlan szemekkel.

Leonard nem szólt, még dúlt-fúlt magában, de igazából már azon járt az esze, hogy hogyan kerüljenek ki élve a csávából, amibe az oktalan kislány miatt kerültek.

- Megvan, a szelence! - derült fel a képe - Na ahogy idehoztál minket, úgy vissza is viszel.

- De a Sárkány.. – próbált ellenkezni Julcsi.

- Semmi de, pláne nem Sárkány… örülhetünk, ha megússzuk ezt a kis kiruccanást, nemhogy még Sárkány… Na szórd azt a port! – utasította.

Julcsi nem tudott mit tenni, elővette a szelencét és szórt magukra egy csipetnyit. Nem egyszerűen pörögni kezdtek, hanem pörögve rángatózni: hol jobbra, hol balra pörögtek, hol jobbra röpültek, hol balra – mintha megkergült volna a szelencében lévő por.

Végül csak földet értek, amennyire rossz repülés volt, annyira rossz lett a landolás is. Amikor összeszedték magukat azt látták, hogy ugyanúgy a Jég Birodalmában vannak, igaz már másutt: egy óriási jégpalota tornyosult feléjük.

- Teeeee, én agyonütlek! – kapott feléje Leonard – Már megint mit csináltál? Mi volt ez az egész? Mért nem a meleg fogadóban vagyunk??

Julcsi odébb szaladt, Leonard kartávolságán kívülre. Onnan próbált válaszolni:

- Én nem akartam hazamenni! Te erősködtél!

- De úgy látszik, nem eléggé! – „Legyőzött egy kislány akarata. Ezt is megértem!” - mérgelődött magában tovább. De Julcsinak egy szót se szólt.

- Akkor legalább keressünk valami védettebb helyet meg melegebb ruhát – mondta és hosszú lépésekkel elindult a Jégpalota felé. Julcsi a hóban bukdácsolva követte a Férfit, magába örülve a győzelmének.

Mire elérték a palota bejáratát, Julcsi már alig érezte a lábait és a kezeit, annyira fázott. Remélte, hogy találkoznak valakivel, akitől útbaigazítást vagy csak egy kis meleget kaphatnak, de senkit nem láttak se a palotáig vezető úton, se a palota körül. Mintha mindenki eltűnt, vagy elmenekült volna.

Ahogy haladtak befele a palota kapuján, majd udvarán keresztül, úgy tűnt el a falakról a jég és a hideg. A belső udvaron már egész elfogadható hőmérséklet volt, bár még mindketten vacogtak az út miatt. Leonard jó érzékkel találta meg a konyhát, ahol óriási fahasábok feküdtek a tűzhely előtt. Gyorsan tüzet rakott. Amíg ő a tűzzel foglalkozott, Julcsi talált pár füstölt hús darabkát és némi száraz kenyér maradékot az egyik szekrényben.

Túl éhesek és fáradtak voltak, hogy finnyáskodjanak. A tűz egyre jobban átmelegítette a konyhát, és Julcsi is kezdte túltenni magát a hideg és az utazás első megrázkódtatásán.

Befejezve a soványka ebédet, a palota felderítésére indultak. Julcsi titkon azt remélve, hogy megtalálják a Sárkányt, Leonard meg a hazajutás-túlélés párosában bízva.

A Palota hatalmas volt, egyik gyönyörű terem a másik után, kanyargós faragott köves folyosók, díszes belső udvarok, fa, kő, márvány lépcsők le majd fel, valóságos labirintus. Csak minden szürke…világosabb-sötétebb, de szürke. Valamikor gyönyörű lehetett ez a hely, de most nyomasztó volt és barátságtalan. Julcsi órányi bolyongás után már azt se tudta, most magasan vannak vagy alacsonyan, merre a kijárat, honnan jöttek és merre tovább. Csak ment Leonard után, próbálta befogadni a rengeteg látnivalót, és bízott abban, hogy legalább a férfi tudja, hogy merre mennek.

Aztán rájött, hogy mégse. Leonard arcára is kiült a döbbenet, amikor a folyosókanyar után egy hatalmas, egykor hófehér jégkapu zárta el a további utat.

- Ugye itt van? – ujjongott suttogva a kislány. Nem tudta, hogy miért suttog, hisz eddig senkivel se találkoztak, de valahogy nem mert hangosan megszólalni.

Leonard ránézett olyan „na most boldog vagy?” tekintettel. Ő nem volt boldog. Ő félt. Ő már hallott a Sárkányokról, ő nagyon nem akart egyet se látni, alva se, pláne nem ébren.

Közelebb ment a kapuhoz. A jég szikrázott a rásütő napfényben és mintha egy fényes burok védte volna. Előhúzta a kardját, hátrébb küldte a kislányt és megbökte a kaput. Nem történt semmi. Ezen felbátorodva a kesztyűs kezével ért hozzá. Megint nem történt semmi. Most már meglökte. Megint semmi, de a kapu se mozdult meg. Két kézzel és teljes testsúlyával nehezedett az ajtóra, meg se mozdult. Intett Julcsinak, hogy jöjjön segíteni. Ahogy a kislány keze hozzáért a kapuhoz hatalmas reccsenés hallatszott és a buraszerűség kitágulva hátrataszította őket a földre.

A következő pillanatban egy hatalmas sárkány formálódott ki a burokból.

- Mit kerestek itt? – szólalt meg.

- Mi? Semmit! Már megyünk is – válaszolt Leonard gyorsan, miközben karjánál fogva próbálta visszarángatni a kislányt a folyosóra.

De Julcsi lecövekelt. Minden erejére szüksége volt, de nem hagyta magát.

- Itt a Sárkány, itt a Sárkány! – ujjongott hangosan. - Engedj el, nekem beszélnem kell vele! – rántotta ki kezét a férfi markából.

A Sárkány némán nézte jégszemeivel a két betolakodó civakodását.

- Julcsi vagyok, és a barátaimat akarom megmenteni, te ugye a Fehér Sárkány vagy és most alszol, de fel kell ébredned, mert nincsenek színek… - hadarta szélsebesen a Sárkánynak.

- Nem látod, hogy ébren van? – kérdezte Leonard a folyosó másik végéből, ahova hátrált, miután a kislány kitépte magát a kezéből. Nem sok esélyt adott a lánynak, azt várta, hogy a következő pillanatban jéggé dermeszti a Sárkány. Nem akart a közelébe lenni akkor.

De a Sárkány egyelőre semmi ilyet nem csinált, csak nézte őket. Mintha a lelkük mélyére látott volna azokkal a metsző jégszemekkel.

- Kérlek, segíts! – szólt Julcsi újból a Sárkányhoz.

- Nem hiszem, hogy tudok. – válaszolta – Umbrella elvarázsolt, amit most láttok, az csak a maradék varázserőm, amit el tudtam menteni, mielőtt végleg álomba merültem volna. Nincs hatalmam ezen a folyosón túl. Magamat felébreszteni nem tudom, elmenni innen nem tudok. Csapdába ejtett az az átkozott boszorkány.

- És én nem tudok neked segíteni? – nézett rá Julcsi kicsit szánakozva.

- Már hogy tudnál? Olyan valaki tudna, aki a varázslat ellenére látja és ismeri a színeket, márpedig ilyen a világon nincs. Umbrella eltüntette a színeket, és senkinek se hiányoznak, senki nem emlékszik rájuk.

Leonard a sarokban nem is igazán értette, hogy miről beszél a Sárkány.

- Színek? Ti meg miről beszéltek?

- Látod? – fordult a Sárkány Julcsihoz – még a szót sem ismeri, de szerintem Te se… - mondta fásultan.

- Dehogynem! Én ismerem, meg szeretem őket, otthon vannak színes ceruzáim meg zsírkrétám meg festékem. Azzal szoktam rajzolni. Piros, zöld, narancssárga, kék, lila, fekete. Sok-sok szín! És a festékeket, ha összekeverem, új színek lesznek!

Most a Sárkánynak kerekedett el a szeme. Leonard továbbra sem értette, hogy miről fecsegnek ezek ketten. Annak örült, hogy nem fagyasztotta meg – még – őket, de hogy miről beszélnek? Méghogy „színek”…

- Te látod őket?

- Igen, igen…Bár most csak szürkét látok, de tudom, hogy milyen lehetett korábban.

- Akkor talán mégis tudsz segíteni – mondta még mindig kicsit kétkedve a Sárkány. - Az ellenvarázslathoz egy olyan verset kell elmondani, ami a Szín-Sárkány színeiről szól. Nálam a Fehérről. De én nem segíthetek, teljesen neked kell kitalálnod. És vigyázz, mert ha nem jó varázslatot mondasz, te is örök álomba merülsz.

- És muszáj versben? Nem tudok verset írni – szeppent meg Julcsi.

- Hát a varázslat így szól. De jól gondold meg, mit mondasz.

Julcsi elgondolkodott. Azon ugyan egy pillanatig sem, hogy megpróbálja-e. Az egyértelmű volt a számára. De ez a versírás… Ez nagyon nehéz. Milyen fehéreket ismer? A hófehér, mint a legkézenfekvőbb. Aztán tojás-fehér, kékes-fehér, szürkés-fehér, vaj-fehér, matt fehér, selyemfényű fehér. De hogy lesz ebből vers? Majd kiderül… És szavalni kezdte:

Hófehér szánon jöttünk,

a hó csillogott,

kékes fehér fénye vakított.

A torony teteje vajfehér,

erkélyén sok-sok tojáshéj.

A madarak kikeltek,

elrepült a fényes fehér madársereg.

Ha ezt a verset elmondom, a szürkéből lesz fehér, ezer.

Amikor elhangzott az utolsó szó, a kapuról hatalmas recsegések közepette leomlott a jégréteg és résnyire kinyílt. A Sárkány eltűnt.

Most már Leonardot is kíváncsivá tették az események, és segített a kislánynak szélesebbre tárni az ajtót.

Óriási terembe léptek. A tetejét szinte nem is lehetett látni és az oldalai is árnyékba vesztek.

A terem közepén a kinti Sárkány hatalmas mása ébredezett. Egyelőre még összekucorodva emelgette a fejét, de már így is látszott, hogy milyen irtózatosan nagy.

Julcsi gyönyörűnek látta. Sokkal szebb volt így igaziban, mint a kapunál lévő mása. Fényes fehér pikkelyeiről a tetőnyíláson át bevilágító napfény százmillió fele szóródott. A karmai tojáshéj színűek voltak, szempillái is majd karhosszúságú szálakként keretezték a még álmos szemeit. A szeme jeges fehér színű volt, de valahogy mégse keltett hideg hatást, Ha a jég meleg tudna lenni, ilyen lenne.

- De gyönyörű vagy! – csúszott ki a száján önkéntelenül.

- Köszönöm – mosolyodott el – és azt is, hogy felébresztettél. A Sárkány hangja olyan tiszta, csilingelő volt, mint amikor a szél játszik a lecsüngő jégcsapok között.

- Nagyon buta kis versike volt – hajtotta le a fejét szégyenlősen a kislány.

- Működött, és ez a lényeg, a többi nem számít – biztatta a Sárkány.

- Mondd, most hogyan tovább?

- Gyere velem és figyelj!

A Sárkány a terem hátsó, sötét része fele indult. Julcsi lelkesen, Leonard még mindig gyanakodva követte.

A teremből egy hatalmas teraszra léptek ki. Most derült ki, hogy a Palota legmagasabb tornyában voltak, annak is majd a legtetején. A teraszról körbe be lehetett látni az egész Jégbirodalmat. Innen fentről látszott igazán, hogy milyen hatalmas és milyen szürke.

A Sárkány rákacsintott Julcsira, kiállt az oromzat széléhez és nagy levegőt vett. A pikkelyei felragyogtak és jéglángot lehelve a tájra magasba emelkedett. Amerre haladt, a szürke kitisztult, mintha kimosták volna. Minden ragyogó fehérré változott.

A szürke mellett megjelent egy új szín: a Fehér.

Másnap reggel mintha nem ugyanaz a palota lett volna: a fehér minden árnyalatában játszott, nyüzsgött különböző élőlényektől, emberektől, állatoktól. Julcsi csak kapkodta a fejét.

Leonarddal ismét a konyhában találkozott, ahol épp egy sült csirkét tömött magába. Úgy tűnt, mintha megmosakodott volna, meg talán a szakállát is megfésülte volna. Kevésbé volt koszos és büdös.

- Beszélni akar veled a Sárkány – mondta köszönés helyett teli szájjal. – Itt végeztünk, én megyek haza – tisztázta előre a kislánnyal a helyzetet. – Ha te maradsz, a te dolgod, meg az is, ha tovább keresed a Hősöd.

Julcsi a teraszon találta meg a Sárkányt.

- Épp rád gondoltam. – fogadta kedvesen a Sárkány. – Nézz körül, milyen gyönyörű fehér minden, de valahogy olyan sápadt is. Nagyon kell a többi szín. Fel kell ébresztened a testvéreimet. A világ csak akkor lesz teljes és a mágia újból erős, ha az élet összes színe újból életre kel.  Nem lesz könnyű és szükséged lesz Leonardra. Ő jó ember, csak maga se hiszi el magáról. De majd rájöttök mindketten.

- Adok neked egy drágakövet – holdkő. Vigyázz rá nagyon. Ha szükséged lenne rám, szorítsd a kezedbe és gondolj rám erősen.

Julcsi elvette az opálos fehér színekben játszó követ, és ahogy megszorította, lüktetni és melegedni kezdett, mintha élne.

Rácsodálkozott a Sárkányra

- Ez él?

- Ha te úgy érzed, akkor igen – válaszolt az rejtélyesen.

Julcsi eltette a követ a zsebébe a varázsporos szelence mellé.

- Most hova kell mennünk?

- A Sárga Sárkányhoz. Őt kell másodiknak felébresztened. Hogy hogyan, nem tudom. De majd rájössz, én bízom benned. Most küldd fel hozzám Leonardot, vele is beszélni szeretnék.

Julcsi visszament a konyhába:

- Veled is beszélni szeretne, azt kéri, hogy menj fel hozzá - adta át az üzenetet.

- Mi a szöszt akarhat tőlem? – húzta a nyakát a Férfi. – Na jó, már úgyis megreggeliztem – és kényelmesen felállva elindult a teraszra.

Julcsi is nekilátott a reggelinek: foszlós kalács sárgásfehér bodzalekvárral, hozzá nagy pohár tejjel. Ahogy várt, a korábbi beszélgetésen gondolkodott. Hogy veszélyes lesz, és hogy Leonardra is szüksége lesz. Fogalma se volt, hogy hogyan fogja meggyőzni a Férfit, hogy jöjjön vele. Még mindig félt tőle kicsit. Olyan vadnak tűnt. De ennek ellenére úgy érezte ő is, ez csak álca. Nem hagyta ott a réten sem, és akárhányszor fenyegetőzött, végül sosem bántotta.

Mire idáig jutott, megjelent a konyhaajtóban Leonard.

- Indulhatunk? – kérdezte kicsit sürgetően.

A kislány csak csodálkozva bólintott – Aha, kész vagyok.

- Gyere, a sárkány adott nekünk egy felszerszámozott lovat, ott van az istállóban. Nem használjuk a port, takarékoskodni kell vele.

- És mit mondott még? Miért jössz velem mégis?

- Az nem tartozik rád. Jövök és kész. Vagy ne jöjjek? – kérdezett vissza a Férfi.

- De, gyere! Én örülök neked. – mosolyog rá szélesen a kislány.

Leonard zavartan félrekapta a szemét a lány őszinteségét látva.

- Na menjünk, mert sose végzünk, nekem meg más dolgom is lenne, mint téged kísérgetni holmi Sárkányokhoz.

- Ja igen, a leggazdagabb lányt feleségül venni. – emlékezett Julcsi.

Leonard ismét zavarba jött. „Mi? Ja tudom, ezt mondtam neki amikor találkoztunk. Hogy ez mikre emlékezik, jobb lesz vigyázni, mit mondok neki..”

Az istállóban ott állt a ló, oldaltáskájában sok-sok napnyi ennivaló, meleg takarók. „Éhenhalni nem fogunk. Remélem máshogy se.” - nézte Leonard.

- Na gyere – szólt a lányhoz, akit felemelt maga elé a lóra. - Hosszú út vár ránk.

És kilovagoltak a hómezőre.

folytatása itt: Julcsi és a Színek Sárkányai mesekönyv honlapja

Ha kíváncsi vagy az egész mesére, fenti linken meg tudod rendelni a kész könyvet és a hozzá tartozó kifestőt.