MeseMágia: Tennessee - képírós játék

Anne letette remegő kezéből a fényképalbumot. Próbálta kimasszírozni, nyomkodta gépiesen és közben azon imádkozott, hogy nehogy egy újabb roham kezdete legyen. „Kérlek Istenem, most ne, ma van vasárnap, ma nem lehet, tudod Te is.” A görcs a kezében enyhülni kezdett. Megkönnyebbülve sóhajtott fel.

Vasárnap volt, a hónap első vasárnapja. Fontos nap. Ilyenkor jöttek hozzá mindig látogatóba az unokái. Itt az otthonban semmi izgalmas soha nem történt. Csak ezek a vasárnapok gördítették előre az időt, hónapról-hónapra. Jöttek-mentek a lakók, néha jött egy-egy új, többségükkel még beszélgetni se lehetett, néha távoztak a régiek. Ahogy George, a nagydarab ápoló szokta mondani, lábbal előre mentek ki az ajtón. Az igazán régiek közül már csak páran maradtak, egyre fogyatkozó számban.

Múltkori látogatásakor hozta az unokája ezt a fényképalbumot. Kitakarították a padlást, mert szobát csinálnak ott Lucynek, a legnagyobb dédunokájának. 12 éves és külön szobát szeretne, olyan igazi lányosat, rózsaszínt, sok fodorral a függönyön és nagy virágmintákkal a falon. Ezt ő mesélte, amikor itt jártak nála. És ő hozta el neki a fotóalbumot is. „Nézd Dédi, mit találtunk!” ujjongott és büszkén mutatta a kopott albumot. Anne hinni se akart a szemének. Ő már azt hitte, hogy réges-rég elveszett, a sok költözésben, a vándoréletben. De most megint a kezébe fogta és belelapozhat. És elkezdte nézegetni a képeket. És emlékek százai törtek fel a régi, kifakult fotók láttán.

És azóta se tudja letenni. Mindig elő-elő veszi. Egy-egy fotón akár órákat tud merengeni. George már meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e vele, aggódott, hogy talán a betegsége kezd elhatalmasodni rajta. Hiába mondta neki, hogy a parkinson nem ugyanaz, mint az alzheimer, minden rendben van az agyával, csak nosztalgiázik, de néha észreveszi, ahogy a szeme sarkából figyeli. Rendes gyerek, jól bánik vele, csak kicsit aggodalmas.

Istenem, ez Jerry meg Christine! Döbbent rá most a fotóra. Eddig valahogy átfutott a kép felett. És akkor beugrott neki az a vasárnap délután.

Ha jól emlékszik valami újságíró járt akkoriban náluk. Ő készítette ezt a képet. Akkoriban édesapja utazóügynök volt, nagyon messzire kellett mindig mennie, hogy megkeresse azt a keveset, amiből ő meg édesanyja a következő hétig élni tudott. Hétről-hétre éltek, mint annyian az országban. Dúlt a válság, sok ezren vándoroltak munka után egyik városból a másikba. Nekik legalább otthonuk volt, édesapjának meg munkája

Jerry a legjobb barátnőjének, Cristine-nek volt a bátyja. Igazi rosszcsont volt, nagyon szerette őket bosszantani. Ők meg nagy élvezettel kergették meg utcahosszan, amikor például ellopta tőlük a babáikat. Végül is nem haragudtak rá, „Áááá , fiúk!” mondták cinkosan egymásra kacsintva, és ezzel elintézettnek tekintették a dolgokat. Christinnel sülve-főve együtt voltak, megosztották egymással azt a keveset, amijük volt. Igazi barátnők voltak.

Azon a délutánon is együtt játszottak a hátsó udvarban, Jerrynek persze, hogy megint körülöttük kellett lebzselnie. Ők el akarták küldeni, de nem ment. A végén addig zríkálta Christine-t, míg az sírva elszalad, Jerry utána. Ekkor szólította le őket az újságíró. Christinenek elege volt Jerryből, az egész világból. Jerry meg meglepődött az idegenen. És akkor kapta le őket.

Hónapokkal később küldte vissza ezt a fotót édesanyjuknak. Ez az egy kép maradt meg Jerryről.

Egy évre rá elvitte a tüdőbaj. Aztán Christineék elköltöztek egy másik városba, mentek ők is a munka után. Azóta se hallott róla.

Anne felnézett a fotókból. Kibámult az ablakon, messze a múltba. Mennyi barátját, ismerősét vesztette el a hosszú évek alatt, és semmi nem maradt utánuk, csak pár fotó meg pár foszladozó emlék egy vénséges öregasszony fejében…

Megint megremegett a keze, leejtette a fotót.

- Néni. le tetszett ejteni valamit – hajolt le érte egy fiatal nő. Lenszőke haja az arcába hullott, egy gyors mozdulattal tűrte hátra, ahogy felállt Anne széke mellől. Ő is egyike volt a vasárnapi látogató seregnek.

Ránézett a fotóra. És megdöbbent.

- Honnan van ez a kép, néni? – fordult Anne-hez. Anne ránézett és mintha Christine tekintett volna vissza rá kicsit idősebb kiadásban.

- Christine? – kérdezte félve Anne.

- Igen, így hívnak, de ki a néni és honnan van ez a fotó?

- Ezt a gyerekeim találták a padláson és a legjobb gyerekkori barátnőm van rajta meg a bátyja.

- Tenessee, 1930as éves eleje?

- Igen, de te honnan tudod?

- Ő az én nagymamám, róla kaptam a nevemet! Itt van ő is, a 217-es szobában.

Anne majdnem rosszul lett a döbbenettől. Christine él, és itt van egy otthonban vele?

- Vigyél oda hozzá – kérte a lányt.

- Persze – mondta a lány és megfordított a tolókocsit.

Anne dobogó szívvel várta a találkozást. Mennyi minden mesélnivalójuk lesz.

Befordultak a szobába. Az ablak fele fordítva egy másik tolószékben egy madárcsontú, törékeny, ősz hajú asszony ült.

- Christine néni, nézd kit találtam az ebédlőben!

Christine lassan megfordult. Még mindig hatalmas kék szemeivel ránézett Anne-re. Zavart mosoly nyílt az arcán. Megrázta a fejét.

- Kik vagytok?

A fiatal Christine nagyot sóhajtott.

- Alzheimer? - kérdezte megértőn Anne.

- Igen, sajnos már eléggé előrehaladott állapot. Van amikor, senkit nem ismer fel, van, amikor mindenre emlékezik, főleg a régi dolgokra. Reméltem, hogy a nénit felismeri.

- Nem baj gyermekem, majd én mesélek neki a múltról, legalább valaki meghallgat.

És onnantól Anne minden nap mesélt Christine-nek Tennessee-ről, a gyerekkorukról, az életéről.

Ismét ugyanolyan elválaszthatatlanok lettek, mint régen. Egyedül Jerry hiányzott.