Bűnös vagyok?

Bűnös vagyok. Az voltam, az leszek. Bűnben születtem, bűnben halok meg.

Bűnös voltam, amikor megörököltem nagyanyám hajzuhatagát, anyám mélyzöld szemét, apám sudár termetét, nagyapám kiállását.

Bűnös voltam, amikor az egyik legjobb eszű tanuló lettem az osztályban.

Bűnös voltam, amikor képes voltam elmenni egyetemre. Amikor lediplomáztam.

Bűnös voltam, amikor a barátnőimmel elmentünk megünnepelni a diplománkat.

Bűnös voltam, amikor a mindennapi farmerem lecseréltem egy térd fölött végződő, derékban karcsúsított, vállpántos ruhára. És a folyton sima copfban hordott hajam frissen mosva, kibontva leengedtem a vállamra. És bűnös vagyok, hogy kisminkeltem magam: szájfény, púder, szemhéjfesték.

Bűnös voltam, hogy mertem magam jól érezni a barátnőimmel. Hogy mertem hangosan nevetni velük.  Hogy meg mertem inni két gin-tonicot.

Bűnös voltam, amikor hajnalban a lányoktól elköszöntem két sarokra a lakásomtól.

Bűnös voltam, amikor nem álltam meg az autójukból utánam füttyögető három srácnak, hanem megszaporázva lépteim hazafele vettem az irányt.

Bűnös voltam, amikor a mellém kanyarodó autótól nem kaptam azonnal gyanút.

Bűnös voltam, amikor tiltakoztam és sikítottam, miközben betuszkoltak a hátsó ülésre.

Bűnös voltam, hogy nem rúgtam le a fejüket vagy töküket egyből, ahogy egy jobb akciófilmben szokták.

Bűnös voltam, hogy az ijedségtől mozdulni se tudtam hirtelen. Hogy kifagytam. Hogy bepánikoltam. Hogy fadarabbá váltam.

Bűnös voltam, amikor hagytam, hogy leüssenek, mert megpróbáltam kirúgni a kocsiajtót, amikor végül rájöttem, hogy mi van.

Bűnös voltam, amikor magamhoz tértem, és nem tudtam semmit tenni egy ágyra kikötözve.

Bűnös voltam, amikor hiába sikítottam, dobáltam magam, bekötözték a számat és letépték a ruhámat.

Bűnös voltam, amikor zokogva próbáltam őket meggyőzni a sál mögül, hogy engedjenek el, rosszat tesznek, ne csinálják ezt velem.

Bűnös voltam, amikor hagytam, hogy egyikőjük rám másszon, miközben a másik kettő a rugdalózó lábamat fogja le.

Bűnös voltam, amikor sikítottam a kendő alatt, mialatt belém hatolt. Aztán újból és újból. Biztos azt hitték, hogy élvezem… és azért sikítok. Mert miközben ő elélvezett bennem, azt lihegte az arcomba, hogy „Ugye te is élvezed, kurva?” A másik kettő csak röhögött a háttérben.

Bűnös vagyok, hogy hagytam, hogy megdugjanak. Többször, egymás után, felváltva.

Bűnös vagyok, hogy a végén már nem sikítottam, addigra már a könnyeim is elfogytak. Csak belül rázott a néma, száraz zokogás. Aztán már ott se. Csak a fásult csend. A csend dörömbölt belül, a lökések ritmusára. Ki-be-ki-be…. aztán már csak jótékony sötétség.

Bűnös voltam, amikor reggel egy mellékutcában kihajítva magamhoz tértem, és tántorogva próbáltam összehúzni magamon a maradék ruhámat. Mindenem égető fájdalmas tűzben izzott. De leginkább a lelkem.

Bűnös voltam, amikor hagytam, hogy egy arra járó taxis bevigyen a kórházba.

Bűnös voltam, amikor két hónapig gyógyultam a testi sebekből.

Bűnös voltam, amikor elvetettem a gyereket.

Bűnös voltam, amikor hónapokig nem mertem kimenni az utcára.

Bűnös voltam, amikor összerándultam, ha valaki hozzámért.

Bűnös voltam, amikor nem tudtam magam mellett elviselni egy férfit se.

Bűnös voltam, amikor pánikrohamot kaptam bizonyos szagoktól, amik emlékeztettek.

Bűnös voltam, amikor nem bírtam normálisan elmondani a rendőröknek, hogy mi történt.

Bűnös voltam mindenki szemében, mert én tehettem az egészről biztosan.

****

Bűnös lettem, amikor egy évvel később megbíztam egy magánnyomozót.

És most bűnös vagyok, amikor itt állok a füstölgő pisztollyal három hulla felett.

***

Mondd, szerinted is bűnös vagyok?