A "Hét"

Réges-régen a Harag és az Irigység szövetséget kötöttek a Világ elpusztítására. A Fösvénység, a Torkosság és a Bujaság csak a saját ügyeikkel voltak elfoglalva, a Kevélység nem tartotta magához méltónak, hogy ilyennel foglalkozzon, a Restség meg közönyösen hátat fordított mindanyiuknak és a Világnak.

A gonoszság egyre jobban terjed a Harag és az Irigységnek köszönhetően.  Megmérgezett minden kapcsolatot, gondolatot, szándékot.

De volt pár lélek még a Földön, akik nem hagyták magukat megrontani. Akik nem hittek abban, hogy a Világ és a benne élő emberek ennyire gonoszak lennének. Hittek abban, hogy sokak szívében ott van még a Jó. Így éltre kelt a Remény. A Remény felélesztette a Hitet. A Hit megerősítette az embereket, akik rájöttek arra, hogy nem mindenki gonosz, feltámadt a Megértés és az Elfogadás. És végül sokak szívében kinyílt a Szeretet. 

A Harag és az Irigység nem adta fel. Ők a mai napig tovább harcolnak a Világért. Minden nap megküzdenek értünk, de rajtunk múlik, mekkora hatalmat kapnak felettünk. Hogy a Harag, Irigység, Kevélység, Bujaság, Fösvénység, Torkosság, Restség vagy a Jóság, Remény, Hit, Megértés és Megbocsátás és a Szeretet uralja-e életünk. Mert a választás szabadsága továbbra is a Miénk.

Első

A fekete terepjáró egyre jobban közeledett. Már korábban észrevettem a középső tükörből, ahogy szlalomozik a mögöttem haladó kocsisorban. Volt, akit letolt, volt, akire rávillogott, ha nem elég gyorsan húzódott le előle. Aki lassúnak bizonyult, azt éles kanyarban kikerülte, mindegy hogy épp befele vagy kifele. Az volt a lényeg, hogy ő előrébb kerüljön. „Mazsolák takarodjatok utamból!” - sugározta sötét, robosztus orra. És a mazsolák takarodtak is le előle. Meg a nem mazsolák is. „Újabb Nagyon Fontos Valaki siet az Év Legfontosabb Találkozójára” – gondoltam félrehúzódva Mr (vagy Ms?) Nagy Dög elöl.  Olyan 150-nel húzhatott el mellettem a belső sávban, pár pillanat múlva eltűnve a következő kanyarban. Fél óra múlva már el is felejtettem, a saját Nem Az Év találkozóján járt már az eszem.

Villogó lámpák, előttem araszoló kocsisor, padlófék. Vészjelzőt be, mielőtt belém rohan valaki hátulról.

Egy ember szalad a kocsisor mellett és orvosért kiabál. Kikanyarodok az út szélére, megállok, kiugrok a kocsiból, kikapom hátulról az orvosi táskám, és rohanok a férfihez.

- Mi történt? – kérdezem a ziháló férfit.

- Baleset, ott elől. Még élnek.

Nem kellett többet mondania, én is rohanni kezdek a lassan csordogáló kocsisor mellett. Már messziről látom az útpadkáról az árokba félig becsúszott fekete terepjárót. Azt a terepjárót, egyből megismerem. Nincs körülötte senki. Ahogy közelebb érek, előbukkan a takarásából a másik autó. Fejre fordulva az árok alján. Csúnyán összetörve. Hárman feszegetik a hátsó ajtót, innen fentről még nem látom, hogy kik és hányan vannak benne. Lecsúszkálok a domboldalon. Nem sok kell, hogy én is a bokám törjem. Egy nő ül az autó mellett, látszik, hogy nincs egészen magánál. Először hozzá szaladok. Kérdezgetem, de csak annyit tud mondani, hogy a „A kislányom! A kislányom!” És az autóra mutat. Nem látszik rajta külső sérülés, így otthagyom. Az autóhoz érek. Épp akkora sikerül kifeszíteni az ajtót. A hátsó ülésben egy 5 éves körüli kislány lóg ájultan, tartja még a gyerekülés biztonsági öve.  Vér csurog az arcán, nem látni mennyire súlyos. Odaugrom, mondanom se kell semmit, utat engednek. Megnézem a fejét, elsőre mélyebb vágásnak tűnik, lehet, hogy az ablak miatt. De ez nem halálos. Ha már ott vagyok, megpróbálom kikapcsolni az övet, szólok a másik háromnak, hogy fogják meg, nehogy leessen.  Az öv kikapcsolódik. Szerencsénk van. Óvatosan kiemeljük az ülésből, odébb visszük az autótól, a földre tesszük. Édesanyja térden kúszik hozzánk, felállni sincs ereje.

Messziről már hallatszik a mentő vijjogása.

Megvizsgálom, lélegzik, a fején a seb súlyos, mély vágás. Megpróbálom tamponálni. Rögzítem a kötést, a mentő ideérkezéséig jó lesz. Végigtapogatom a kis testét, nem találok törésre utaló jelet. De nem merem nagyon mozgatni, hátha belső vérzése van. Még mindig ájultan fekszik. Anyja fogja a kislány fejét, zokogva szólongatja a nevén. Megrebben a szempillája. De csak ennyi.

- Hol az a rohadt mentő? – kiált fel az egyik férfi. Most nézem meg csak jobban őket. Ketten teljesen átlagos kinézetű férfiak, hasonlítanak egymásra, apja és fia lehet. Övék lehet az a harmadik autó, ott fent. Megálltak azonnal, amikor látták mi történt. A harmadik férfi lehet a terepjárós. Jól szituált, 45 körüli, márkás és drága ruha, vastag nagy karóra, kisportolt, napsütötte fazon. Ő a Nagyon Fontos Üzletember. És most itt áll a kislány felett, és szó szerint tördeli a kezét.  

Odaérnek a mentősök, profin ellátják a kislányt, hordágyra teszik, és kb tíz perc múlva már száguldanak vele és anyukájával a legközelebbi kórház fele.

Mi ott maradunk négyen az út szélén.

- Nekem is ekkora a kislányom… – motyogja maga elé Mr. Fontos.  - Ugye túléli? – kérdezi megtört tekintettel.

- Nem tudom, talán. Ha nincs belső sérülése. De a következő ki lesz? – teszem fel a kérdést. Nem tudom kihagyni.

A Férfi nem válaszol, de látom a szemén. Megérintette a halál. A saját kislánya halála.  

„A kevélység jogtalan büszkeség. Önimádat, amelynek halál a büntetése.” Ismeretlen

Második

- Vedd már meg magadnak azt a cipőt! Megérdemelnél egy normálisat végre. Eleget dolgozol. Van rá pénzed.

- Nem lehet. Semmi feleslegesre nem adunk ki pénzt. Mert mi van, ha holnap lerokkanok, és nem fogok tudni többé dolgozni? Meg nem is tudom, hogy meddig van még ez a munka.

- Tavaly is ezt mondtad. Ja meg tavalyelőtt is. Aztán még mindig tart. Vedd már meg azt a kurva cipőt! Szétmegy a lábad ezekben a szarokban!

- Majd még meggondolom…

- Ezek az ócska cipők, egy nap alatt szétmennek!

- Hány éve állnak ott a szekrényben? Három? Négy?

- Hát kb.

- Miért nem hordtad akkor, amikor nagy nehezen megvetted? Most meg szétmállik már mind…

- Mert sajnáltam őket befogni. Hogy jók lesznek később…. Nem akartam elpazarolni…

- Aha. Akkor most ez mi? Hogy megvetted három éve, azóta áll a szekrényben és most két alkalom után szétmállik a lábadon… ez nem pazarlás, ugye?

- ...

***

- Ne dobd ki, jó lesz az még valamire!

- De mire? Ez már szemét.

- Nem tudom, majd kitalálom. De ki ne dobd! Az még értékes!

***

„Mondd, te mi az ördögből adsz a Rózsikáéknak? Hisz neked sincs semmid. Nekem lenne, de tőlem nem is mer kérni. Egyszer megpróbálta. De nem tette zsebre, amit kapott. Menne el dolgozni! Ja hogy nem tud, mert beteg? És? Én lázasan, betegen is bejártam az üzletbe. Soha nem volt szünetem, se hétvégém. Hogy abból most mi látszik? Azt hiszed, majd mutogatni fogom, mi? Az az enyém, senkinek semmi köze hozzá. És ne is ácsingózzon rá. Megszenvedtem érte.”

„Meztelenül érkezünk a világra – meztelenül távozunk innen. Amit közte megszerzünk, az csak eszköz lehet arra, hogy jobbá tegyük általa a világot.” (T.Á.)

Harmadik

Megőrjít. Az első pillanattól fogva. Az ujja köré csavart, mint egy pattanásos tinédzsert. Semmi más nem fontos azóta az életemben, csak azok a lopott órák. Egyiktől a következőig élek. Függővé tett. Függök a kacér mosolyától. Függök a játékosan dallamos hangjától. Ha már meghallom, elindul a bizsergés. Az illatától. A bársonyosan meleg, nő-szagú bőrétől. Attól, ahogy felkacag, amikor a nyakába csókolok. Attól, ahogy ringó léptekkel megy fel előttem a lépcsőn. Tudja, hogy milyen hatással van rám.  És fel is használja.  Bármit megtennék érte, és bármire képes lennék azért, hogy újra és újra érezzem magam alatt. Vagy felett. Vagy előtt. Vagy… vagy bárhogy. Soha nem éreztem még így nő iránt. Ez nem szerelem. Ez annál több és kevesebb. Mert neki elég belőlem az a pár óra. Kihancúrozza magát, és megy tovább a dolgára. De én nem. Minden egyes alkalommal megőrjít a tudat, hogy lehet, hogy más férfiak is vannak. Más férfi is ránéz, hozzáérhet.  És lehet, hogy ő ugyanígy kacag, sikolt, nevet, élvez.  És ettől a gondolattól csak még jobban kívánom. Telt, nehéz melleit, kerek formás csípőjét, széles mosolyát, az odaadását, a játékosságát, a kislányba oltott vadmacskát. A bujaságát, a felzaklató nőiességét.

Szétzúz, felemel, összetör, de érzem, hogy élek.

„A szex szerelem nélkül csak üres szenvedély. Viszont az üres szenvedélyek között az egyik legjobb.” Woody Allen

Negyedik

Gyűlölöm ezt a testet. Minden porcikáját. Mért vert a Sors ezzel? Mért nem lehet olyan hajam, mint Mandynek? Az a gyönyörű melegbarna sörény. Ahogy rásüt a napfény és felszikrázik. És hogy tudja dobálni. Ki tudnám tépni tincsenként. Hogy visítana. Én meg állnék felette, és hangosan kacagva tépném egymás után, tincsről-tincsre és dobálnám a szélbe….

Gyűlölöm mindet. Az összes lányt a suliban. Mert mindnek vagy jobb az alakja, vagy szebb a szeme, vagy fehérebbek a fogai, vagy nincsenek elálló fülei. Vagy karcsú a dereka. Vagy formás a feneke. Vagy gazdagabb. Vagy okosabb.

Meg tudnám ölni mind.

Anya szerint szép vagyok. Hogy hazudik már ő is. Nem érzi azt, amit én. Irigy lennék? Igen az. Irigylem az életük, irigylem a mosolyuk, a boldogságuk. A gyerekes örömeiket. Bárcsak véget tudnék neki vetni…

***

- Hallottad, hogy kirúgták Annát?

 - Kirúgták? Nem ő mondott fel?

- Nem, kirúgták. És meg is érdemelte.

- De hát kedvelte a Főnök, nem?

- Túl sokat akart. Előbb utóbb rájött a Főnök is. Hogy túl okos, és veszélyezteti a helyét. Igaz kicsit segíteni kellett, hogy felnyíljon a szeme, de aztán rájött az igazságra.

- Te mószeroltad be Annát?

- Én? Nem. Én csak elmondtam a Főnöknek, hogy Anna hogyan szeretné megváltoztatni a dolgokat, és az mennyire káros az Osztályra nézve. És az ő pozíciójára nézve is.

- De azok egész jó ötletek voltak…

- Lehet, de egy ilyen nő veszélyes. Hidd el nekem, sok év tapasztalatával mögöttem mondom. Ha egy nő okosabb, talpraesettebb, mint a többi, akkor az veszélyes. Veszélyes Rád, rám.

- Nem láttam rajta, hogy karrierista lett volna.

- Persze, mert ezek jól titkolják. Kedvesek mindenkihez, segítőkészek. Mindenkit maguk mellé állítanak. És amikor már kezükben van mindenki, akkor lépnek. De most én voltam a gyorsabb.

- Nem tudom, lehet, hogy igazad van.

 - Igazam van. Nem irigy vagyok, csak óvatos és tapasztalt. Engem nem fog egy „anna” se kicsinálni.

„A nagyság irigységet vet, az irigység gyűlöletet teremt, a gyűlölet hazugságot szül.” J.K. Rowling

 

Ötödik

Na még csak ezt az egyet. Ez az utolsó. Hát ez valami isteni. Ahogy szétolvad a számban. Minden ízlelőbimbóm örömtáncot jár. Nem tudok választani. Talán azt a kis szögleteset. Vagy azt a mogyorósat. Vagy azt a trüffelest. Áááááá, nem tudom abbahagyni. Megőrülök értük. Még-még!

****

Tudom, hogy nem kéne. Tudom, hogy ez csak pótlék. Tudom, hogy csak egyre dagadtabb leszek. De nem bírok nem enni. Ha egyszer csak ez okoz örömet. Majd utána jöhet a lelkiismeret-furdalás, de most nem érdekel. Most ez jóóóó! Végre. Valami jó. Gyere kis gyönyörűségem!

****

Nem, nem veszek még egy cipőt. És blúzt se. Nem érdekel. Nem is nézek oda. Bár az a kis blézer milyen klassz. Milyen jól menne a drapp nadrágomhoz. De akkor kéne egy cipő is. Nem! Elég! De csak ezt az egyet…. Nem megyek be több helyre. Ez az utolsó… Utána indulok haza… Még ez az egy bolt csak…

***

Hű az anyját, micsoda bige! Azok a lökhárítók! Az a formás karosszéria! Nekem kell! Megint balhé lesz otthon… Ááá majd megoldom. Most ügyesebb leszek, nem fogok lebukni. De ezt nem lehet itt hagyni. Még majd rám számolják a túlvilágon… hihi, ott elég sokáig fog tartani a számolás… igaz nem a kihagyott ziccereké… de hát egyszer élük, nem? Meg férfiből vagyok, nem? És különben is, neki is jó lesz… Amiről meg otthon nem tudnak, az nem fáj… Akkor bevetés!

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne? 

Kincs? Hír? Gyönyör? Legyen bár mint özön, 

A telhetetlen elmerülhet benne, 

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”

Vörösmarty Mihály

Hatodik

Azon a napon örökre megváltozott az életem.

Előző este összevesztünk Rick-kel. Nem akarta megérteni, hogy nem akarom az ünnepeket megint az anyjáéknál tölteni, ahova az idióta unokatesók és az összes többi pereputty is hivatalos. Évek óta ugyanaz a procedúra. Négy nap zabálás, jópofizás, műmosolyok, minden rendben van mindenkivel. Egy igaz tekintet vagy mosoly nélkül. Mért kell nekem eltűrnöm az unokatesója neveletlen, hisztis kölykeinek műsorozását? Mért kell nekem úgy tennem, mintha mindenkit kedvelnék? Na jó, a húgát bírom. De őt is csak azért, mert legalább egyetértünk ebben, és együtt kigúnyolhatjuk az egész cirkuszt a „cigiszünetekben” a hátsó verandán. Ha nem lennének ezek a tíz percek, megszöknék már első nap délutánján. De Rick nem érti, nem érzékeli. Jó, ő ebben nőtt fel. De én nem, és nem is akarok ebbe beleszokni! Idén másmilyen ünnepet akarok! Ami rólunk szól. És nem tudom neki elmagyarázni, tegnap is csak hatalmas veszekedés lett belőle. Végül úgy feküdtünk le, hogy mindkettőnkben ott forrt a harag.

Reggel sem szóltunk egymáshoz egy szót se. Megitta a reggeli kávéját, bekapta az odakészített szendvicset, és elrohant. Még az évek óta megszokottá vált búcsú puszit se kaptam meg.  „Ha te így, akkor én is így!” – gondoltam sértődötten magamban. „ Majd észhez térsz, én vagyok az erősebb úgyis. Te fogsz először bocsánatot kérni.” És már le is moziztam magam előtt, amikor majd kibékít, én meg nagylelkűen megbocsátok neki.

A délelőtt csendben telt. Csináltam a dolgom, csak néha-néha ugrott be, hogy jéé, ő se ír, nem is hív. Igaz én sem.

Aztán délután megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, de felvettem.

- Rebecca Davis? – kérdezte egy női hang.

- Igen, én vagyok.

- A Metropolitan kórház sürgősségijéről telefonálok. Most hozták be a férjét, autóbalesetet szenvedett, most műtik, súlyos az állapota, be tudna jönni?

Mintha köd ereszkedett volna rám. Sürgősségi, műtét, baleset? Rick????

- Asszonyom, itt van? – hallottam az aggodalmat a túloldalon.

- Igen, igen – dadogtam. – Azonnal indulok.

„Taxit kell hívnom. Így be nem ülök az autóba!” – jutott el némi józanság az agyamig. Remegve hívtam a taxit, egy örökkévalóság volt az az öt perc, amíg kiért.

Bevágtam magam, megadtam a kórház címét. A taxis rámnézett, nem kérdezett semmit, tövig nyomta a gázpedált.

„Csak túlélje! Édes Istenem, ugye nem hal meg? Soha többet nem veszekszem vele, csak maradjon életben!”

Már kihozták a műtőből, mire odaértem. Az intenzívre vitték, az orvos szerint az elkövetkező 24 óra lesz a kritikus.

Álltam az ablaknál. Ő ott feküdt az ágyon, alig látszott ki az arcából valami a kötések alól, tele mindenféle csövekkel, körbe monitorokkal, amelyek pityegő hangjai most a reményt jelentették.

Álltam ott, és arra gondoltam, hogy ha meghal, akkor hogy fogom megbocsátani magamnak azt, hogy haraggal váltunk el? Hogy az utolsó mondatok, amiket váltottunk a legrosszabb énünk mondatta ki velünk? Nem halhat meg így! Ez nem lenne igazságos! „Mert az élet igazságos, szerinted?” - kérdezte a kisördög a vállam szélén. De nem voltam hajlandó válaszolni neki.

Azóta évek teltek el. Rick felgyógyult. És én, akkor, ott, megfogadtam, hogy soha senki fontosat nem engedek el magam mellől haraggal, mert nem tudhatom, hogy nem-e az az utolsó találkozásunk.

Egy életünk van, nem kockáztatok.

„Sokkal súlyosabbak a harag következményei, mint okai.”  Marcus Aurelius

***

„A hét halálos bűn közül a harag talán a legélvezetesebb. Az ember nyalogatja a sebeit, cuppogva csámcsog a régmúlt fájdalmán, összefut a szájában a nyál, ahogy az esetleges jövőbeli keserű találkozásokra gondol, és élvezettel majszolja a kapott és a viszonzásul adott sérelmek minden egyes morzsáját. Mi ez, ha nem egy királyi lakoma? Túl későn veszi csak észre, hogy saját magát falta fel és emésztette meg, és önnön csontváza maradt hátra az asztalon.”  Frederick Buechner

***

Hetedik

Derűs vasárnap délelőtt. A napsugár vidáman csúszkál a templom frissen felújított réztetején. Azt várja, hogy ki lesz az első, aki kilép a templomból, akinek játékosan megcsiklandozza majd az orrát, és az hatalmasat tüsszentve üdvözli őt.

Nem látja a templom melletti fák árnyéka alá húzódott hajléktalant, bár régi ismerősök, van, hogy egész nap követi cél nélküli lépteit. 

Harangoznak, nyílik a templom ajtó. Ünneplőbe öltözött emberek, férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, idősek vegyesen. Jönnek le sorban a lépcsőn, páran beszélgetnek még pár szót, mielőtt elköszönnének egymástól. Végül mind hazaindulnak a templom előtti térről.

A hajléktalan férfi kilép a fák árnyékából, és óvatosan előre tartja a kezét az arra sétáló emberek felé. Ruhája nagyjából tiszta, pár napja kapta a máltaisoktól. Óvatosan néz a templomból kijövő emberek sorára, kicsit úgy, mint az a kutya, amelyik minden pillanatban várja az ütést. Nem mer szemkontaktust teremteni, azt már megtanulta, hogy soha nem nézhet senki szemébe, ha jót akar magának. Csak áll lehajtott fejjel, előretartott kézzel, és várja, hátha megszánja valaki pár forinttal, és akkor vehet magának pár kiflit meg esetleg egy liter bort. Van, aki rá se néz, csak tüntetőleg elfordul, van, aki rácsodálkozik. „Ez meg mit keres itt?” – mondja félhangosan egy öltönyös férfi a mellette haladó asszonyának. A nő csak megvetően megrántja a vállát, és tüntetőleg elhúzza a száját, amikor egy könnyű fuvallat feléje fújja a hajléktalan nem épp rózsa-illatát. Néhányan sajnálkozva megrázzák a fejüket, ők legalább úgy csinálnak, mintha felmerült volna bennük valami kósza, de csírájában azonnal elfojtott gondolat. A koldus áll előre nyújtott kézzel, és egyre kevésbé reménykedik. „Ez sose szokott bejönni, de mindig megpróbálom” – ironizál magában magán. Az emberek mind elmentek. Megint.

Ő is indulna. Majd még benéz egy-két helyre, hátha valahol van valami ebédmaradék. Pár lépés után meghallja, hogy valaki szalad a háta mögött. Megfordul. Egy pörgős szoknyás, copfos kislány az. Előtte fékez. Kicsit liheg még a futástól. Valamit tart a markában. Kinyújtja a Férfi fele.

- Csak ennyim van, de ezt szívesen adom. A bácsinak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

Két darab kétszázas.

- István atya a misén azt mondta, hogy ne legyünk restek segíteni a bajbajutottakon és a szegényeken. – magyarázkodik zavarában. - Ugye te szegény vagy?

A Férfi nem válaszol, csak némán bólint egyet. A kislány mosolyogva belecsúsztatja a kezébe a két pénzdarabot, és már szalad is vissza a sarkon várakozó szüleihez.

 A Férfi nézi a tenyerében a két csillogó pénzérmét, és arra gondol, hogy talán van még remény. A gyerekekben van még remény. 

***

Minden nap hangos tőlük az utca. Minden nap, amikor az Apa részegen hazaér a kétutcányira lévő kocsmából, és előveszi a családját. Minden egyes este. Először csak ő üvöltözik. Aztán az asszony is. Aztán a gyerekek visítanak. Aztán olyan mintha a bútorokat hajigálnának. Aztán hangos visítás, üvöltés, de ezek már a fájdalom hangjai. A kétségbeesett pániké. És előbb-utóbb mindig csend lesz. Baljós, vészjósló csend. És másnap minden újrakezdődik.

Mindenki tud róla, de senki nem mer beavatkozni. Mert egy brutális nagydarab állat. Mert mi lesz, ha engem pécéz ki utána. Mi lesz, ha engem kezd el zaklatni. Meg, ha annyira rossz lenne nekik, mért nem menekülnek el? Meg végül is, mi közöm hozzá?

Inkább becsukódnak az ablakok, felhangosítják a tévét, a rádiót. Majd abbahagyják.

Egy nap szirénavijjogásra figyel fel a környék. Annál a háznál áll meg a mentő. Pár perc múlva a rendőrség is megérkezik. Az Apát vezetik ki bilincsben. A mentő mellett a két megrémült kisebb gyerek áll, szétsírt maszatos arccal. A mentősök akkor emelik be az anyukát a hordágyon, a különböző infúziós és egyéb csövek lógnak ki a takaró alól. A nagyobbik testvér akkor ér pont oda, iskolában volt, úgy rohant onnan haza.

A szomszédok kezdenek összegyűlni, és tisztes távolból, kíváncsian nézik az eseményeket.

A nagyobbik testvér nézi őket, aztán kitör belőle az elkeseredés haragtól eltorzult hangon: „A ti hibátok is dögkeselyűk! Most ide tudok jönni? Korábban mért nem?!” És zokogva rogy le a két kicsi mellé.

A távolodó mentő fénye még sokáig villog a házak teteje felett.

„A közöny az embertelenség esszenciája.” G. B. Shaw

***

„Senki sem büntet meg minket a vétkeinkért. A vétkeink büntetnek meg bennünket.”

 Jennifer Donnelly