- Khm … Lord Anthony…..bocsásson
meg, de már várják Uraságodat!
A Lord megrándult a fegyverhordozója csendes, de
határozott mondatára. Nem érzékelte az időt, fogalma sem volt, hogy mióta
állnak ott összeölelkezve Lady Marianne-nal. Még a vastag brokátruhán keresztül
is érezte dudorodó hasát, sőt mintha valami mocorgást is. De azt már biztos
csak képzelte. Óvatosan kibontakozott a szoros ölelésből. Finoman megfogta asszonya
két hófehér kezét, és összekulcsolta maguk között.
Az asszony könnyes szemmel nézett
rá, de nem szólt már semmit. Minek? Mindent megbeszéltek, tudta, hogy semmi sem
tántoríthatja el Urát az elhatározásától.
- Km… Uram! – szólalt meg megint a
fegyverhordozó.
- Azonnal megyek! – szólt vissza a
válla fölött.
- Kedvesem, indulnom kell. Nem
várakoztathatom meg Őfelségét, kérem, vigyázzon Magára és születendő fiúgyermekünkre.
– megsimogatva kedvese arcát és gömbölyödő ruháját egy könnyű csókot adott a felesége
kezére. Megfordult és határozott léptekkel elindult az udvaron várakozó
katonáihoz.
Lady Mariann a toronyablakban
állva nézte, ahogy a kivonuló sereg zászlóit meglobogtatja a szél, örök szerelme
páncélján megcsillan egy kóbor napsugár. Nézte, ahogy a távolodó sereget ellepi
a portenger. Hasára téve a kezét megfordult, és odalépett a díszes állványon árválkodó
hatalmas könyvhöz és a következőket írta bele gyöngybetűivel:
„ Sir Lord Anthony, Elroy örökös ura
mai nap távozott várából, hogy győzelemre vezesse hadát hős királya, Richard oldalán,
a gaz szaracénok ellen. Kelt az Úr 1190. esztendejében.”
Lady Marianne attól kezdve hosszú
éveken keresztül minden nap kiállt a vártoronyba, karján a kisfiával várta Ura
hazatértét.
****
A hajókürt élesen mély hangja belehasított
a levegőbe.
Anthony és Marianne ijedten
rebbentek szét a hangra. Hirtelen azt se tudták, hol vannak, úgy
belefeledkeztek a csókba. Zavarba jöttek mindketten, de a lány felnevetett, azzal
a kedvesen gyöngyöző nevetéssel, amivel elsőre magába bolondította a fiút ott
azon a bizonyos majálison.
Gömbölyödő pocakja vele rázkódott, szaténruháján
táncoltak a virágok, a nap átsütött hosszú, fényes haján.
- Hihetelenül szép vagy – suttogta
Anthony, és megcirógatta a lány arcát, aki belesimult a tenyerébe.
A lány kicsit kacéran elmosolyodott, kinyújtotta a
kezét és megigazította a fiú váll-lapjait. Büszke volt a fiú csillagaira. Ilyen
fiatalon már főhadnagy. Sokra fogja még vinni. Csak mért pont most tört ki ez az
átkozott háború?
Újból megremegtette a levegőt az óceánjáró
kürtje.
- Mennem kell. – sóhajtotta Anthony.
A lány szemét elfutották a könnyek. – Kérlek, ne tedd még nehezebbé. Tudod, hogy
mennem kell, mindent tartalékost behívtak.
- Tudom, átkozott japánok! De
akkor is nagyon …. – nem folytatta a lány. Minek? Mindent megbeszéltek, tudta,
hogy semmi sem változtathatja meg a helyzetet.
A lány szorosan átölelte a fiút,
hozzászorítva gömbölyű pocakját, hogy még utoljára érezze férje a megszülető
gyermekük rugdalózását. A fiú még egyszer megcsókolta a lány homlokát, pár
pillanatig így maradtak, majd határozott léptekkel megfordult és elindult a
hadihajó fele. A lány még egy darabig látta a tömegben mozogni alakját, de pár
pillanat múlva eltűnt a sok drapp egyenruhás magas fiatalember között.
Marianne hazaérve elővette a pár
napja készült fényképüket, és a hátoldalára felírta: „Anthony mai nap hajózott
be az Alabama fedélzetén. Isten segítsen minket és térjen haza épségben! 1942.
július 12.”
Ettől a naptól kezdve hosszú
éveken keresztül babakocsiját maga előtt tolva, nap mint nap az utcasarkon
várta a postást.
***
A hangosbemondó másodszorra
harsant fel a váróteremben.
- A 235-ös kabuli járat előreláthatólag
két órát késik.
Rianne már így is alig bírt
magával. És most még két óra toporgás itt ebben a meleg, zsúfolt váróteremben. Fáradt
volt, nyűgös és nagyon fájt már a dereka.
Körülnézett, hogy hol találna
magának valami ülőhelyet. Elindult a széksorok fele, erősen gömbölyödő
pocakjára tette a kezét, így próbált utat törni a várakozó tömegen át. Végül
elérte az ablakok mellett sorakozó székek egyikét. Kifulladva csüccsent rá. A szék
kemény volt, csúszós és kényelmetlen. De ülőhely, és jelen állapotában ez a volt
a legfontosabb.
Mennyi minden történt, amióta
utoljára itt járt, és igazából nem csak a mostani térfogat-növekedésére
gondolt. Valójában évek óta nem volt kint a reptéren. Amikor Tony elment
Afganisztánba, nem volt ideje kikísérni a reptérre, mert akkor jött egy indiai csoport,
és neki kellett tolmácsolnia. Tonyval is így ismerkedtek össze, tolmács kellett
egy farszi összekötőhöz és őt találták meg. Tony volt a férfi itteni kísérője.
Ő meg a tolmács lett. Aztán házasok. Nem sokkal később Tonyt külszolgálatra
rendelték, ő meg itthon maradt folytatva munkáját az ENSZ-nél. De Tony egy
hosszabb kimenője után már nem egyedül.
És most itt várja azt az átkozott kabuli
gépet, ami még késik is. Becsukta a szemét és pihenni próbált. A zsibongó tömeg
hangja egyre távolabbról szólt, mind halkabban. Elaludt.
A hangosbemondó hangjára riadt
fel.
- A 235-ös kabuli járat a 6-os
kapunál leszállt.
Rianne úgy ugrott fel a székről,
hogy ha az nem lett volna rögzítve, biztos feldönti. Körülnézett, és persze,
hogy a legtávolabbi volt a 6-os kapu. Nagy lendületet véve, előretolva pocakját
utat tört magának a tömegben. Szerencsére az ott ácsingózó, várakozó emberek
többsége érzékelve méreteit sietve adott neki utat. Rianne mindig jót mulatott
magában, hogy az emberek többsége a terhes nőket porcelánbabáknak tekinti, és
úgy közelít hozzájuk, mintha a legkisebb szellőre is összeroppannának. Pedig… De
most kihasználta a tévhitüket, és így meglepő gyorsan eljutott a 6-os kapuhoz.
Itt már közel se volt akkora tömeg, csak páran várakoztak a kordonon innen.
Kinyílt a kapu és az első sorokban
azonnal meglátta Tony magas alakját. Rianne-nek megdobbant a szíve, most jött
rá igazán, hogy mennyire hiányzott neki.
Anthony először nem is akart hinni
a szemének. Tudta, hogy Rianne a világ legszebb nője, de hogy a világ legszebb
kismamája is, arra nem számított. Küldött fotókat, látták egymást skypon. De
itt a csarnokban, ahogy megvilágította hátulról napfény, hosszú barnás-szőke tincsei
a vállára omlottak, hófehér pólója alól elődomborodott feszes hasa, amit még
külön kiemelt az hosszú, indiai, színes szoknyája. Meseszép volt, mint egy Madonna-kép.
Tony alig bírta kivárni a sorát,
azonnal rohant volna, hogy átölelje, megcsókolja. Amikor végre átjutott az
ellenőrzésen, lehajította a zsákját, felkapta Rianne-t, és megpörgette a levegőben.
Aztán a hangosan kacagó nőt óvatosan a földre tette, letérdelt
elé, felhúzta a pólóját és egy finom csókot adott a barna pocakra.
- Hazajöttem – suttogta mindkettőjüknek.
A pocak oldalán megjelent egy kidudorodás, miközben Rianne nagy sóhajjal
beletúrt a hajába.
Igen, hazaértek, (majdnem) mind.
A történet az alábbi képírós játék részeként született:
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/142-kreativ-iras-kep-alapjan-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése