A Sárkány, Aki Nem Tudott Repülni

Egy Sárkány ült a sziklán. Furcsa sárkány volt. Csonka szárnya miatt különbözött a társaitól. De ő ezt már megszokta. A sok-sok év alatt megtanulta, hogy ne vegye magára a csúfolódásokat, az elkapott tekinteteket. Mindez már élete természetes része lett, mint repülésképtelen csonka szárnya.

Néha még elgondolkodik rajta, mi lett volna ha…

Mi lett volna, ha azon a réges-régi korán reggelen nem kel fel az első napsugarakkal. Mi lett volna, ha édesanyja felébred a mocorgására. Talán akkor nem tud kiszökni ide a sziklákhoz. Talán, ha később ér ide, már lettek volna itt nagyobb sárkányok is, akik figyeltek volna rá. De ő annyira szerette nézni a nagyokat, ahogy elrugaszkodnak a sziklákról és szállnak a magasba, mit se törődve a gravitációval: kitárt szárnyaikon megcsillannak az első napsugarak, lebuknak, felemelkednek, röpülnek a széllel. Bárcsak már ő is repülhetne velük! De ő még kicsi, neki még gyengék a szárnyai, hogy elbírják a már most is tetemes súlyát. De pár év múlva már ő is ott fog repülni velük…

És akkor hirtelen repült! Nem is repült – zuhant! Csapdosott a kis szárnyaival, de nem tudta irányítani a testét. Elöntötte a páni félelem. Most fogok meghalni! Anyu biztos nagyon fog sírni – villant át rajta, ahogy egyre gyorsulva pörgött a mélybe. Abban a pillanatban egy hirtelen, égető, elviselhetetlenül fájdalmas rántást érzett a szárnya tövében. Mielőtt elájult volna, az jutott még az eszébe, hogy ilyen a halál? És hogy jééé, már nem zuhanok. Utána már csak a sötétség.

Az utána következő órák-napok örökre kiesetek az emlékezetéből. Csak hang meg képfoszlányokra emlékszik. Annak az idősebb sárkánynak a mély baritonjára, aki leemelte a fáról, ami megfogta a zuhanását. Édesanyja föléje hajoló könnyáztatta arcára. Édesapja hangjában a fájdalomra, amikor közölték vele, hogy fia valószínűleg soha nem fog tudni repülni.

És a rengeteg fájdalomra – arra nagyon is jól emlékszik. A rövidekre, a hosszan tartókra, a hasítókra, a lüktetőkre, a viszketőkre, az elkeserítőkre, a mindent feladokra. De végül a fájdalmak is elmúltak. Legalábbis ami a fizikai fájdalmakat illet. Ami a lelkében dúlt, arra nem volt és lett gyógyír. Azt nem mulasztotta el semmilyen kencefice.

A szárnya nem jött helyre, csonka maradt. Ez lett az ő „védjegye”. Csonkaszárnyú Drag, a Sárkány, aki nem tud repülni. Egész további életét ez határozta meg – repülni bármi áron.

Sose adta fel, hogy egyszer repülni fog, bármennyire is bántotta a többiek csúfolódása. Folyamatosan az izgatta, hogy hogyan lehetne repülni szárnyak nélkül. Ahogy nőtt, egyre többet foglalkozott elméleti sárkánytudományokkal, bejárt több vidéket, elment tanulni híres tünde, törpe, embertudósokhoz, bölcsekhez. Találkozott egy Ikarosz nevű furcsa félistennel, aki viasszal madártollakat ragasztott egy keretre és azzal próbált repülni. Egy daVinci nevű zseniális feltalálóval, aki magáról azt állította, hogy a jövőből érkezett - amitől persze mindenki bolondnak tartotta - de Draggal teljesen megértették egymást a közös szenvedély révén. De daVinci repülő masinái túl bonyolultak voltak a számára, illetve hogy elbírja az ő súlyát is, ahhoz akkora szerkezet kellett volna, hogy megépíteni se tudták. Éveken keresztül kutatott az újabb és újabb lehetőségek után, de ahogy teltek az évek, egyre inkább kialudt szívében a remény.

Hazatért végül a sárkányfaluba és ott az iskolában tanár lett, a kisdiák sárkányoknak kezdett elméleti repülés tant tanítani.

Az egyik osztályába járt egy meglehetősen furcsa kissárkány, magának való volt, nagyon értelmes, de csendes, visszahúzódó, sose vett részt a többiek csintalankodásaiban. Szívesebben hallgatta szünetekben Drag meséit a távoli tájaktól, vidékekről.

Egyik ilyen mesélős délután után azzal fordult a tanítójához: - Mondd Drag bácsi, sose gondoltál arra, hogy esetleg meg is gyógyíthatja valaki a szárnyad?

Drag elgondolkodott és döbbenten jött rá, hogy valóban, azt nem is tudta elképzelni, hogy egyszer a saját szárnyaival repülhessen. És ez nagyon felzaklatta. „Ennyi elvesztegetett év után kezdjen megint keresni? Most gyógyítókat? Mi értelme lenne?”

És ahogy ezen elgondolkodott, egyre szomorúbb és szomorúbb lett. A kissárkány persze hogy észrevette tanítóján szomorúságot, és ijedten kérdezte meg tőle: - Jaj, Drag bácsi, csak nem én mondtam valami rosszat? - Nem, mondta Drag,- te csak őszinte voltál velem, amit sose bánj. De tudod, arra tényleg sose gondoltam, amit mondtál, és most már nem látom értelmét gyógyítókat keresni. - De nem is kell keresned – válaszolta széles mosollyal a kissárkány - gyere el hozzánk, a mi falunkban lakik egy öreg boszorkány, ő talán tud neked segíteni.

Drag napokig rágódott magában, majd egy napos délután tanítás után felkerekedett, elment a faluba megkeresni az öreg boszorkányt. Meg is találta. Sokkal öregebb volt, mint ahogy gondolta. A boszorkány már hallott róla, tudta mit szeretne. Alkut ajánlott: „Csak akkor vagyok hajlandó meggyógyítani, ha lemondasz életed legfontosabb dolgáról. Két nap múlva gyere vissza, addigra döntsd el, hogy mit vagy hajlandó cserébe adni a repülésért” – mondta Dragnak.

Drag két napig gondolkodott, végigvette az egész életét, minden fontosat, szépet, jót, amit csak érdemesnek tartott az eddigi életében, és rájött, hogy semmi se fontosabb neki, annál, hogy repülni tudjon még egyszer az életben.

Visszament az öregasszonyhoz és azt válaszolta:  - Gondolkodtam az ajánlatodon. És rájöttem, hogy csak az életemet adhatom cserébe, mert a repülés mindennél többet ér számomra. Ha egyszer repülhetnék a szakadékok felett, szárnyalhatnék a szelekkel, akkor akár az életemnek is vége lehetne.

- Ám legyen. Ez a Te választásod. - mondta a boszorkány.

Elővett a sarokból egy tégelyt, bekente vele Drag csonka szárnyát, és Drag úgy érezte, menten itt a vége, olyan iszonyatos fájdalom járta át egész testét. De a fájdalom csak pecekig tartott és amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt, és a régi szárnyai helyén hatalmas, a szivárvány minden színében játszó, gyönyörűséges két új szárny pompázott.

- Egy napig élvezheted az új szárnyaidat, holnap naplementekor gyere ide vissza és enyém lesz az életerőd. – mondta a boszorkány.

Drag nem is hallotta már szinte az utolsó szavakat, annyira csak a repülésre tudott gondolni, arra, hogy nemsokára felemelkedik életében először, felszállhat a felhők fölé, együtt bucskázhat a széllel. És valóban... Soha életében még nem érezte magát ennyire boldognak, mint amikor meglegyintette két új szárnyát, és azok méltóságteljesen az égbe emelték. Örömében dalolni kezdett, fényes, csengő-bongó énekhangja messzire szállt, és aki hallotta, annak a szívét melegség öntötte el. És repült fel-le, bucskázott, száguldott, lebegett, nekilendült, lefékezett, mint aki élete legutolsó útját teszi meg az égben. Mert valóban az volt neki. Első és utolsó. Egész nap és éjjel repült, bejárt távoli vidékeket, megcsodálta felülről azt a tájat, amit eddig csak lentről látott, beszívta magába azt az ezer szint és mintát, amit csak innen, ilyen magasságokból láthat meg bárki is.

Mire eljött az este Drag úgy érezte, hogy mindent megkapott az élettől, ennél többet már nem is kaphatna, ha ezer évig élne is. Boldogsággal teli szívvel ment vissza a boszorkányhoz.

- Visszajöttem, ahogy megegyeztünk.

- Nem bántad meg a cserét?- kérdezte a boszorkány

- Nem - mosolygott Drag - soha életemben nem voltam ennyire boldog. Ez az érzés kárpótolt mindenért, amiért esetleg életemben szomorú voltam. Köszönöm neked, hogy ezt lehetővé tetted. És most kérlek, gyorsan végezzük el a te dolgod, mert nem szeretném elveszteni ezt a csodálatos érzést.

A boszorkány belenézett Drag forrongó, csodaszép sárkányszemébe, és valóban ott csak színtiszta boldogságot és megnyugvást látott.

- Átmentél a próbán. - mosolyogta el magát kicsit foghíjasan a boszorkány. - Te megérdemled, hogy megvalósuljon az álmod. Nem fogom elvenni az életed, inkább arra kérlek, hogy terjeszd a többiek között azt az elszántságot és boldogságot, amit Te most megtaláltál. Azzal sokkal többet érünk mi mindannyian, mint egy elvett sárkány életerővel, amit a mágiámhoz használnék fel. Az is mágia, ami belőled árad, csak még erősebb, mint az enyém. Most menj, és fordítsd jóra az új életed.

Drag nem akarta először elhinni, mi történik vele: hogy nincs vége ennek a csodának? Hogy megmarad a repülési képessége? Nap mint nap érezheti ezt a csodát? Kóvályogva indult el - még megszokásból gyalog - a boszorkány házától hazafele, a sárkányfaluba.

Ott döbbenet fogadta, amikor látták az új szárnyait. Az összes sárkánynebuló az iskola ajtajában lökdösődve várta, legelső sorban a kissárkánnyal. A gyerekek már messziről megérezték rajta a változást, és mire odaért hozzájuk, elcsitultak, mind álmékodva nézték az ő megváltozott tanítójukat. Drag rámosolygott a gyerekekre és csak annyit kérdezett tőlük:

- Na ki szeretne repülni?

És attól kezdve Drag lett a gyerekek repülés oktatója, és sárkánygenerációk köszönhetik neki, hogy a repülés örök szenvedélyükké vált.