Életfutam

Chris harsogó szirénák hangjára ébred, megmagyarázhatatlan feszültséggel a gyomrában. Valahol az álom és az ébredés határán átfutott a fején, hogy nem foglalkozik vele, megint biztos vakriadó, mint már annyiszor. Eddig soha nem neki szólt, talán most se. „Na még csak pár percet, annyit még igazán aludhatnék”.

De akkor szemrésein beszűrődött az ajtó felett villogó piros lámpa bip-bippje, adrenalin-injekcióként hatva rá, egy csapásra feloldva az agya helyén lévő vattaréteget, kipattant az ágyból. Felrántva az ajtót, kuckója viszonylagos békésségét fejbecsapás szerűen váltotta fel a kinti harsogó lárma, zűrzavar. Több ezren rohantak a kijelölt helyükre, mindenki tudta mi a dolga, a látszólagos káosz mélyén több millió éves szigorú rend lapult.

Chris egy pillanatra elmerengett, hogy eddig hány és hány ezer társát láthatta a Rendszer már ugyanígy, mindig újak léptek a régiek helyére, folyamatosan cserélődött a tömeg. És most rákerült a sor.

A háború már olyan régóta zajlott, hogy senki nem emlékezett se a kezdetére, se a kirobbantó okára - és már nem is érdekelt senkit, csak az, hogy egyszer legyen vége: elfoglalni az ellenség támaszpontját, bevenni, megsemmisíteni. És hogy utána mi lesz? Állítólag - Béke. De ez a szó már semmit nem jelentett generációk hosszú sorának, így Chrisnek se.

Chris is elfoglalta helyét a kilövő állomáson több millió társával együtt. Egész életükben erre a "Nagy Pillanatra" vártak, ami most bekövetkezett.

Ahogy közeledett a start, egyre melegebb lett, minden rázkódni kezdett körülötte. Benne is egyre nőtt a feszültség...elindult a visszaszámlálás...5...4..  a rázkódás egyre erősödött...3..2..már szinte folyamatossá vált a ritmikus remegés...most-most, mindjárt...1...és start!

Chris életében nem érzett még ilyen erőt, lökte előre a csatornában, együtt száguldott a többiekkel, még ha lett is volna mit néznie, szeme képtelen lett volna befogadni, agya feldolgozni. Csak ez az őrületes tempó...a feszültség már szinte elviselhetetlenné vált belsőjében - minél előbb kijutni innen, kirobbanni, bármi vár is rá odakint.

A folyosó végén a sötét pont egyre nagyobbá vált, míg az egész látóterét betöltötte, és amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, kirobbant a csőből. A lendületet felhasználva bekapcsolta hajója hajtóművét, és az élbolyba kormányozta magát. Ez is több millió éves konstrukció, de mégis milyen megbízhatóan működik. Magában hálásan gondolt a réges-rég halott mérnökökre.

„Na lássuk miért élünk” gondolta, és pár ösztönös mozdulattal kicselezte a helyére pályázó társait. Azon nem gondolkodott, hogy miért is így támadnak - sűrű tömött sorokban - csak próbálta helyét megtartani a tülekedésben. Alighogy kialakult a boly, a tér minden pontjából ellenséges hajók tűntek fel. Már első támadásukkal is több millió hajót semmisítették meg, de Chrisék még mindig több ezerszeres túlerőben voltak. Egyetlen túlélési esélyük a menekülés volt: minél előbb minél messzebb jutni a támadó hajóktól. Pár pillanat alatt egyértelművé vált, hogy csak a leggyorsabbak élhetik túl a támadást. Chris minden energiát beleadott a hajtóművekbe, össze-vissza cikázott a harcoló hajók között. Egyszer csak egy teljesen ismeretlen óriási folyosón találta magát pár száz társával, háta mögött hagyva a csata lüktető, forrongó gomolyát. A folyosón meglepő nyugalom honolt, éles ellentétben a korábbi zűrzavarral. Nem tudták, hogy mit tegyenek: menjenek vissza a társaikhoz vagy haladjanak tovább erre? Végül a küldetés győzött - nekik a támaszpontot kell megtalálni és megsemmisíteni. Ha a hátuk mögött nincs, akkor előrefele kell keresni.

A folyosó végtelennek tűnt, úgy érezték, hogy körbe-körbe járnak, többen feladták közülük, de Chris kitartott. "Nem lehet, hogy itt pusztuljak, ennek semmi értelme nem lenne, valamikor csak véget ér ez út is" De a folyosónak csak nem akart vége lenni, a kezdeti többszáz fős csapat töredékére fogyott, már csak a legelszántabbak tartottak ki. És amikor már Chris is a visszaforduláson kezdett gondolkodni egyszer csak megpillantottak a távolban valami hatalmasat.

                Chris szíve nagyot dobbant, elszorult a torka. „Csak nem?”

Izgatott susmogás kezdődött az éterben, reménytelve begyorsítottak, hogy minél előbb kiderüljön, valóban a keresett támaszpontot találták-e meg. Ahogy közeledtek, az óriási valami kezdett formát ölteni, hatalmas gömbbé vált, lüktető, áttetsző burokban. Mindannyian egyre döbbentebb rémülettel bámulták a teljes látóterüket betöltő hatalmas monstrumot, több ezerszer nagyobb volt a hajóiknál, mintha ők mentek volna össze, ahogy a lüktető felszínét bámulva egyre közelebb értek.

Chriset nem csak a mérete nyűgözte le, hanem a tökéletes szépsége és a belőle áradó harmónia is, mintha nem is egy támaszpont lenne, a halál jelképe.

De akármilyen babonázóan szép is volt, Chris tudatosította magában, hogy az Ellenséget látják, és azért vannak itt, hogy megsemmisítsék. Nekik ez az elrendelt feladatuk, és több millió társuk áldozta fel magát, hogy ők idáig eljussanak. Mintha mindannyiuknak egyszerre jutott volna ugyanez az eszébe, másodpercnyi különbség nélkül egyszerre indultak neki a Gömbnek.

A Gömb nem védekezett, nem is változott, de ennek ellenére az összes hajó lepattant a burkolatáról - kivéve Chrisét. Maga se akarta elhinni, de úgy tűnt neki, hogy őt nemhogy visszalökte volna a Gömb, de mintha valami vonósugár-szerűséggel épp hogy magához húzta volna. Amikor erre rájött büszkeséggel kevert rettegés lett úrrá rajta: büszke volt, hogy neki sikerül, de nagyon megrémítette, hogy miért így és miért pont ő. De valahol a lelke mélyén tudta, hogy ennek így kellett történnie...

Ahogy áthatolt a burkon a hajója egyre több helyen kezdett szétporladni, de olyan gyorsan zajlott a folyamat, hogy esélytelen volt bármit is tenni ellene. Még igazán bepánikolni se volt ideje, mire felfogta, hogy ott úszik védtelenül egy langyos, vibráló folyadékban, már nyoma se volt a hajójának.

Nem értette, hogy mi történik körülötte, ő halálra szántan indult útnak, hogy talán majd ő lesz, az, aki feláldozva önmagát véget vethet majd a háborúnak. Erre most itt sodródik ebben a langyos valamiben, ő se halt meg, de a támaszpont is egyben maradt.

Lassan teljesen összeomlott, úgy érezte, hogy semmi értelme egész életének, se mindannak a küzdelemnek, amit a társaival együtt vívott, megint több millió elpocsékolt élet, az övével együtt.

Közben egyre beljebb sodródott a Gömbön belül, de valahogy mindezen gondolatok ellenére egyre inkább megnyugodott.

Ekkor egy halk, meleg hang szólalt meg. Nem tudta megmondani a hang irányát, úgy érezte mintha egyszerre kívülről és a saját sejtjeiből is szólna hozzá.

- Ne rémülj meg Tőlem, rég várok Rád, és most végre itt vagy.

- Te ki vagy?

- Én vagyok a te Végzeted és te vagy az én Végzetem. Téged azért teremtettek, hogy itt és most velem találkozz és egybeolvadjuk, beteljesítve sorsunkat. Hallgass a belső hangodra: te is érezted ugye, hogy neked itt a helyed és minden úgy van jól, ahogy történik?

- Talán...

- Tudom, számodra ez nagyon idegen, de higgy a megérzésedben, és minden jól fog végződni.

- De te az én ellenségem vagy! Én a te elpusztításodra jöttem, nem egyesülésre!

A Hang lágyan felnevetett.

- Hát persze. Ha nem így tudod, eljöttél volna? Feláldoztátok volna magatokat? Nem, ugye?

- Nektek, az "ellenségeimnek" – folytatta a Hang – olyan célt kellett adni, ami kellően magasztos és elhívatott, különben elveszti a vonzerejét számotokra.

- Akkor minden hazugság volt, amiért meghaltak a társaim?

- Nem, ők feláldozták magukat egy olyan célért, ami valóban nemes cél lett volna, de a valódi cél még nemesebb. De ezt ennyien nem értették volna meg, de áldozatuk nem volt hiábavaló.

- De mi ez a cél?

- Teremteni. Egy teljesen új világot, új dimenziókat, lehetőségeket. Olyat, amilyen még eddig soha nem létezett és mindörökre egyedi is marad. Te részt vennél egy ilyen küldetésben?

Chris elgondolkodott. Mindig volt egy olyan érzése, hogy valahogy sokkal többről szól a körülötte lévő világ, mint amennyit lát belőle. Hogy sokkal többre hivatott, mint egy átlagos katona a sok-sok millióból, és valahol minden most a helyére került. Mélységes nyugalom és boldogság árasztotta el, megtalálta élete értelmét. Itt és most. Igen, ő tényleg ezért lett teremtve.

-Igen - mondta határozottan. - Mit kell tennem?

- Semmit. Engedd el magad, engedd, hogy felolvadj bennem. Nem fog fájni, ígérem - mondta a Hang egyre suttogóbban, mosolyogva.

Chris ahogy hallgatta a Hangot, egyre inkább felszabadult, mintha a végtelenben lebegne hatalmas megkönnyebbüléssel és boldogsággal a szívében....

Végül valóban felolvadt a Gömbben, atomjai elkeveredtek a Gömb forrongó belsejével, akkor hirtelen a Gömb elindult fokozódó sebességgel tovább a folyosón, miközben osztódásnak indult...

Kilenc hónap múlva felsírt a Világban egy kisfiú.