Az Elátkozott

Nem tudta, hogy mióta harcol. Mintha már az örökkévalóság óta tartana. Újból felemelte a kardot és lecsapott. De az ellenség nem fogyott. Állandó tánc, pörgés, védés-támadás. Állandó készenlét.

De hirtelen belefáradt a táncba. Leeresztette a kardot. Elég volt. Mindenből. Legyen vége. Most!

Minden legyőzött ellenség után újabb rajz jelent meg a hátán. Minden harcban szerzett sérülés rajzzá változott. Már nincs szabad felület a hátán. A rajzok együtt tekergőztek, vonaglottak vele, örökre beleégve a lelkébe is.

Pedig ő nem akart mást, csak szeretni. Őt.

De nem engedték. Mert a Tradíció mást mondott. Ő egy Kosakai. Ő nem választhat mást, csak Kosakait.

Tiltakozott. Fellázadt. Megszöktek. Megölték Őt.

Megátkozták. Hogy addig harcolnia kell, amíg valaki le nem győzi. És azóta megállás nélkül harcol.

Minden és mindenki ellen, a Világ ellen.

De most elég volt. Elveszette minden az értelmét, talán soha nem is volt értelme. Ő csak az akart lenni, aki valójában volt.

Egy szerelmes nő. Asszony, akit viszont szeretnek. De harcra átkozták. Ezen nem tud változtatni.

 Akkor majd egy következő életben. Talán abban is találkoznak majd.

Megadta magát. Jöjjön, aminek jönnie kell. A Harc véget ért számára. Letérdelt, felemelte a kardját, lecsúszott a hátáról a ruha, látni engedte a telerajzolt karcsú hátát.

Becsukta a szemét, lehajtotta a fejét és várta a végső csapást.

De az nem jött. Csend lett körülötte, mélységes, meleg fekete csend. Mintha a világ egy nagy vastag fekete takaró alá bújt volna.

Egyszer csak izzani kezdtek a hátán a vonalak. Egyre jobban égették. Fájtak. Nagyon. Ledobta magáról a ruhát, ott térdelt a fájdalomtól meggörnyedve a semmi közepén anyaszült meztelenül.

Ekkor a hátán lévő izzó vonalak hajszálvékony fénypatakként lecsordogáltak a lábához, és ott új formát rajzoltak ki. Az Ő arcát. A fényszálak megteltek élettel, és ahogy tovább tekergőztek Ő bontakozott ki belőle, teljes valójában.

A lányhoz lépett, felemelte és megcsókolta. A ragyogó fénypatakocskák mindkettőjüket körbeölelték.

- Ha tovább harcolsz, végén elbuksz és mindketten végleg  meghalunk. De veled voltam, védtelek.  Ez volt az Átok. És csak így lehetett feloldani, ha feladjuk az életünket.

A lány körbenézett, a fényburok eltűnt, csak a nap sütött ezer csillogó sugárral az üres mezőn. Mintha csak ők ketten lettek volna az egész világon.

-  Merre? – kérdezte a Férfi

- Most már bármerre – válaszolta a lány boldogan.