2015. január 21., szerda

Klárika



Nagyon hideg volt. Azt mondta az a kedves hangú bemondó hölgy tegnap este a rádióban, hogy a tél leghidegebb napjai várhatóak. Hát úgy tűnik, most az egyszer, igazuk lett. Ernő fázósan húzta össze a vastag szövetkabátját magán. Ezt is az Aranka néninek köszönheti, a 2. emelet 3-ból. Az ő férjéé volt, Jánosé, nekik adta, amikor János meghalt tavaly nyáron. Most jól jön ebben a farkasordító hidegben.
„Na dolgozzunk tovább, mielőtt idefagyok” – gondolta és megfogta az ásó nyelét.
Törte a tenyerét, még a kesztyűn keresztül is, már rég volt a kezében ilyen. Ahogy ott próbálta feltörni a fagyott talajt, újabb emlékek rohanták meg a múltból.
1947. Groznij. Az utolsó év utolsó tele. Már alig páran maradtak azok közül, akikkel együtt hozták őket a táborba. Ő volt a legfiatalabb, 15 éves. A rossz és kevés étel és a nehéz fizikai munka és bánásmód megtette a hatását. Ő még bírta valamennyire, de már ő is érezte, hogy nem sokáig. Azon a télen temette el Iluskát. Micsoda mosolya volt annak a kislánynak. Most is átmelegíti a szívét, ha eszébe jut. Tüdőgyulladás. Nem élte túl. És akkor is pont ilyen kemény volt a föld. De akkor még jobban bírta.
Igaz, azóta eltelt majdnem 70 év. De milyen 70 év! Hazajött a malenkij robotról, szülei nem élték túl, senkije nem maradt. De ő nem adta fel. Munkát talált, elvégezte az iskolát, tovább lépett, egyre jobb munkahelyek sorra. Jóvágású, büszke tartású férfivá cseperedett. Rajongtak érte a nők. Harminc éves volt, amikor azon az emlékezetes brigád esten találkozott Klárikával. Amikor belépett a terembe, mintha egy angyal szállt volna le. Mézszőke, selymes haja széles hullámokban omlott a vállára, karcsú dereka alatt formás csípője kecsesen ringatózott a magas sarkú cipőben. Ernő azonnal tudta, hogy ez a nő kell neki. Őt neki küldte az ég. Összeismerkedtek. Két hét múlva már összeköltöztek. És 50 éve tart már, és soha nem ér véget. Ezt szokták talán örök szerelemnek hívni? – mosolyodott el magában, miközben megállt és megtörölte izzadt homlokát.
Öreg már ehhez, múlt hónapban töltötte be a 83-at.
Gyerekük nem lett, neki nem lehetett, bár Klárika nagyon szeretett volna. Évekig próbálkoztak, orvostól orvosig jártak, amíg ki nem derült, hogy ez is az orosz fogság hagyatéka. Terméketlenné vált. Akkor nem sok kellett, hogy elváljanak. De végül túl tudtak jutni rajta, győzött a szerelem. Klárika tanítónő lett végül, egész életét mások gyerekeinek szentelte. Amikor nyugdíjba ment, még akkor is vissza-visszajárt a régi iskolába, és a vendégségbe érkezett, régi diákjaitól és azok gyerekeitől volt hangos hétvégéken a ház.
Ő üldögélt a verandán, és nézte, ahogy a kertben gyerekek körbeugrálják már kicsit görbe, de még mindig karcsú alakját. És mindig rájött, hogy ő mennyire szereti ezt a Nőt.
Aztán 2006-ban Ádám, egy nagyon régi és szinte saját gyerekként kezelt régi tanítványa megkérte őket, hogy segítsenek nekik, szeretnének egy saját lakást, és mivel senkit nem tudnak megkérni az ismerősi körükből, legyenek kezesek a hitelükhöz. Tanakodtak sokat, de végül belementek. Jelzálog került a házukra. Pár évig semmi probléma nem volt, de egyik napról a másikra Ádám és felesége is elveszette az állását. Próbálták fizetni a hiteltörlesztést tovább, de egy év után olyan adóságot halmoztak fel a banknál, hogy az felmondta a hitelt. Elárverezték Ádámék lakását és az övékét is. Mindenüket elvesztették. Költözniük kellett. Ennyi idősen albérletbe. Kettőjük nyugdíja épp hogy fedezte a bérleti díjat és a rezsiköltséget. Ami azon felül maradt, abból hiába volt Klárika nagyon jó háziasszony, hiába próbált meg mindent minél olcsóbban beszerezni, sajnos egyre gyakrabban szorultak rá a szeretetszolgálatok ingyen ebédjére.
Klárika megtört, egyre soványabb lett, egyre többet volt gyenge. Néha napokig fel se tudott kelni. Ernő hiába próbálta tartani benne a lelket, hiába tett meg mindent, ami tőle telt, vitte orvoshoz, vigasztalta, mesélt neki a régi szép időkről – nem használt. Klárika komolyan megbetegedett. A diagnózis: rák. Három hónapot jósoltak neki az orvosok. Egy hónap alatt elvitte. Vele az ő szívét is. Üres lett a lakás, mintha a fényt vitték volna el belőle.
És most itt van a temetőben. Ássa a sírt élete szerelmének, aki itt hagyta őt. Mint akkor, 70 évvel ezelőtt. Annak a gyönyörű mosolyú kislánynak.
Nem átkozódott, nem gyűlölt senkit. Se Ádámot, se az ügyintézőket, akik nem mertek a szemébe nézni, amikor bement a hivatalba a temetést intézni. Nem haragudott ő arra a fiatal hölgyre se, aki mélységes zavarban mondta el neki ezt az új rendszert. Ezt a szociális temetést vagy mit. Hogy neki kell eltemetnie saját kezűleg a feleségét. Végül is tett már ő ilyet. Hogy bírni fogja-e? Nem tudja, de nem mindegy? Legfeljebb együtt temetik el őket, közös sírba, amit ő ásott meg maguknak.
A temetőben az ügyintéző is nagyon rendes volt vele, szinte szabódott, hogy sajnos meg van kötve a kezük, megbüntetik őket, ha segítenek. De ha nem mondja el senkinek, egy jó ásót meg lapátot tudnak kölcsönadni a bácsinak. Meg azt a saroglyát elviheti a koporsó szállításához, onnan a ház mögül.
Ernő hálásan megköszönte. Az egyik temetői alkalmazott kikísérte a parcellához. Jó messze volt, a temető másik végében, eldugva a többi sírtól. Látszott, hogy frissen kialakított rész, még nem nőtte be a fű meg a gaz.
- Ez lesz a magáé bácsi, ill bocsánat, az elhunyté – javította magát gyorsan egy zsinórokkal kijelölt téglalapra mutatva a földön.
Ernő bólintott és kezébe vette az ásót.
- Nem lesz baj, bácsi? – kérdezte aggódva a férfi.
- Nem fiam, menjen nyugodtan a dolgára, csináltam már ilyet korábban.
A temetői alkalmazott tétován elindult visszafele, de még többször visszanézett az ásója fölé görnyedő öreget csodálva.
Ernő ásott és emlékezett. A régi dolgok kristálytisztán jelentek meg előtte. Búcsúzott. Klárikától, az élettől, a saját életétől.
Olyan jó kétórányi ásás után még csak térdig állt a gödörben. Fáradt. Egyre jobban. Jó lenne kicsit pihenni. Leült a sír szélére, elővette a kihűlt teáját, lecsavarta a műanyag flakon kupakját és ivott belőle. Cukor nem volt benne, azt már rég elhasználta az utolsó szemig, és a máltaiak nem tudtak adni most neki. De nem zavarta, már semmi se zavarta. Ült a sír szélén és nem érezte a hideget, lassan a fáradságot se. Az emlékeiben élt, ott meleg volt, sütött a nap és Klárika mosolygott rá.
Valaki megfogta a vállát.
Felnézett. Elsőre meg se ismerte. Ádám volt. Nagyon lefogyott ő is, és mintha kicsit meg is öregedett volna. Neki se lehetett könnyű. Elmosolyodott.
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte a fiatalembert.
- Ha meg tud nekem bocsátani, szeretnék segíteni.
-  Segíteni? Mit?
- Ezt itt. Eltemetni Klárika nénit. – a fiatalember majdnem elsírta magát. – Meg tud nekem bocsátani Ernő bácsi?
- Soha nem is haragudtam rád Fiam. Klárika se. Tudjuk, hogy nem rajtad múlt, és te mindent megtettél. És neked is van családod, akikről gondoskodnod kell. De nem bánom, ha átveszed, én elfáradtam.  – és felnyújtotta neki a kezét.
Ádám kisegítette az öreget a sírból.
- Remélem nem haragszik meg attól se, hogy szóltam pár ismerősünknek. – intett hátrafele.
Ernő felnézett, és akkor látta meg a fák között álló embereket. Most ő jött zavarba.
- Mit keresnek itt? – kérdezte Ádámot.
- Ők mind azért jöttek, hogy segítsenek.
Intett nekik, és a fák közül előléptek férfiak, nők, gyerekek, ki egy ásót, ki egy széket, ki egy nagy táskát, ki egy nagy csokor virágot tartva a kezébe.
Mind ismerős volt. Az elmúlt 30 év diákjai, gyerekei, akik annyit voltak náluk. És most eljöttek elbúcsúzni és tisztességgel eltemetni imádott Klárika nénijüket.
A temetői ügyintéző még soha nem látott ekkora temetést, pedig jópár évtizede itt dolgozott.


"Biztos valami elszegényedett híresség lehetett" – gondolta, miközben becsukta maga után este a temetőkaput. És soha nem jött rá, hogy mekkorát tévedett.





*****



A történet egy a szociális temetésről szóló cikk hatására született. Az aktuálpolitikai áthallás nem a véletlen műve. Update: azóta szerencsére elvetették ezt az "ötletet".



3 megjegyzés:

  1. Ez a kis elbeszélés jó példa arra, hogy jó tett helyébe is kaphat az ember jót - mert ugye a mondás nem úgy szól, hogy jót kapunk. Ebben a történetben a jó tett ott jelenk meg, hogy Ádám és a barátai, egykori tanítványok, gyerekek fizikailag is segítettek, de lelkileg is segítség volt Ernő bácsinak. Ha nem is haragudott Ádámra, akkor is a felesége abba betegedett bele, hogy a másokon segítés hová juttatta őket.
    Jól szemléltette ez a történet, hogy elképesztő lenne az, ha valaki szegény vagy elszegényedett és nincs pénze temetésre - és teljesen mindegy, hogy milyen okból - a hozzátartozónak kellene kiásni a sírhelyet az elhunyt családtagja részére. Remélem, hogy soha nem vezetnek be az országunkban ilyen elképesztő "ötletet".
    Minden elhunytnak jár a kegyeletteljes, utolsó útjára történő tisztességes kisérés, temetés.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm hogy megkaphattam ezt a leveled. Remélem egyszer személyesen is tudunk találkozni. Kicsit sirtam mert nagyon megható üdvözlettel Katalin

    VálaszTörlés
  3. Megrázó, szép történet! Ez a jobb agyfelteke produktuma? Hatha egyszer majd szemelyrsen is talalkozhatunk.
    Üdvözlettel Katalin

    VálaszTörlés