Fenyö és Csillag

                 Réges-régen élt egy csodaszép Csillaglány. Minden éjjel fent ragyogott a látóhatár felett, jobbra kicsit a láptoroki erdő legszélső, legmagasabb fenyőfájától. A Fenyőfa minden éjjel kinyújtotta ágait, hátha meg tudja érinteni, de a Csillaglány incselkedve, fényét remegve minden éjjel tovaúszott. Így ment ez hosszú napokon-hónapokon keresztül.

Látta ezt a többi csillag is, akik jól ismerték a Csillaglányt, nem kedvelve a kacérkodós, kissé fennhéjázó modorát.  Egyikőjük megsajnálta a folyamatosan sóvárgó fát és megpróbálta megvigasztalni.
- Ne is törődj vele, ő ilyen, mi sem kedveljük, minket is lenéz, azt hiszi magáról, hogy ő mindenkinél szebb, és majd egy nap maga a Hold fogja megkérni a kezét.
-  A Hold? – kérdezett vissza megszeppenve a Fenyő.
- Igen, elég nevetséges, nem?
- Hááát….
- A Hold nem foglalkozik velünk, csillagokkal, ő a maga útját járja, hol eltűnik teljesen, hol meghízva visszatér, majd megint elfogyva eltűnik az égről. Én nem is bíznék egy ilyen változékony fickóban – súgta bizalmasan a Csillag. -  De hát ki érti a nőket, igaz?
- Igaz  - bólintott tétován a Fenyő.

A Csillag azt gondolván, hogy milyen jót tett, tovalibbent az éjszakai égbolton, csatlakozva a társaihoz.

A Fenyő nem érezte így. Sőt.

A következő éjjelen bátorságot gyűjtött és megszólította a Csillaglányt.
 - Szépséges Csillaglány, állj meg egy pillanatra, szeretnék beszélgetni veled!

A  Csillaglány megtorpant, hátrafordult, megrezegtette fényét és felnevetett.
- Mit akarsz tőlem te Fenyőfa?
- Csak beszélgetni szeretnék veled.
- Miről? Te egy fenyő vagy, én egy csillag. Te lent vagy a földön, én fent az égen. Te nem tudsz mozdulni, én minden éjjel végigúszom az égbolton.  Én gyönyörű aranyfényű vagyok, te meg szúrós és sötétzöld. Nincs miről beszélnünk, semmi közös nincs bennünk.

A Fenyő erre nem tudott mit válaszolni, annyira szíven ütötték a Csillaglány fennhéjázó szavai. A Csillaglány kacagva tovasiklott, kacéran a Hold fele pördülve, aki ezüst fényszikrákkal szórta meg az uszályát.

A Fenyő ezután az éjszaka után nem nyújtózkodott többet az égre. Sőt, egyáltalán nem nyújtózkodott.  Ágai egyre jobban lógtak, a törzsét kikezdte valami rohadás. Teltek a hónapok, a Fenyő egyre szomorúbb és betegebb lett.

Eljött a Tél. Lesett az első hó, jótékonyan betakarva az erdő összes fáját. A Fenyő is gyönyörű, csillogó hópalástot kapott. De ez nem vigasztalta, a szíve továbbra is fájt.

Egy reggel csilingelő szán hangja hasította tiszta levegőbe. A szán egyenesen a Fenyő előtt állt meg. Egy kisfiú és egy férfi ugrott le a szánról, a férfi baltát tartott a kezébe.
- Na gyere fiam, keressük egy szép fát. – mondta a Férfi és elindult az erdőbe.

A Kisfiú tétova léptekkel indult utána, de a Fenyő előtt megállt. Megsimogatta beteg törzsét, felnézett rá, és csak annyit mondott:
- Ne szomorkodj, nálunk majd boldog és szép leszel. – és az apja után kiáltott.
- Édesapám, megtaláltam, ezt vigyük haza – mutatott a Fenyőre.
- Ezt? De ennél sokkal szebbek is vannak ott beljebb.
- Nem baj, én ezt szeretném.

A Férfi ránézett a Kisfiúra és látta a szemében a határozottságot.
- Ám legyen, megígértem neked, hogy idén te választasz. -  És belevágta a fejszét a fa törzsébe.

A Fenyő először nagyon megrémült, mi fog vele most történni? De aztán rájött, hogy ami a Csillaglánnyal és vele történt, annál rosszabb már semmi se lehet. De amikor az első fejszecsapások érték, rájött, hogy talán mégis. Rettenetesen fájt, mintha egész testét marcangolták volna – de akkor ismét eszébe jutott a Csillaglány, és még ez a fájdalom is eltompult a szívében érzetthez képest.

Két nagy reccsenés, és már a földön hevert. Összekötözték az ágait, felerősítették a szánra és már vitték is.  Nem is érdekelte, hogy hova. Szinte örült, hogy talán vége szakad a szenvedéseinek.

Az erdő szélén lévő házba vitték.  Leszedték a szánról, megfaragták a törzsét és egy szoros fém kalodába zárták a lábát és felállították a ház mellé. Ott állt napokig.

Annyi jó volt a rosszban, hogy a ház eltakarta a Csillaglányt tőle, így legalább nem szakadt meg a szíve újból minden éjszaka. Belátott a házba az ablakon. Látta a családot, ahogy sürgölődtek bent, élték az életüket, a Kisfiút, aki kiválasztotta őt. Megkedvelte őket. Melegszívű, dolgos, barátságos emberek voltak, szerették egymást.

Egy reggel a szokásosnál is nagyobb izgalom érződött  a levegőben. Az Édesapa és a Kisfiú kitakarították az egész házat, az Édesanya egész nap főzött, sütött.  A Fenyő nem értette, hogy mi ez a nagy felfordulás, de valahogy nem is igazán érdekelte.

Aztán délután kijött az Apa és bevitte a nagyszobába, a kandalló mellé állították. Az Édesanya elővett a szekrény mélyéből pár papírdobozt, amiből csodálatosabbnál csodálatosabb csillogó díszek kerültek elő. A Kisfiú kezébe vette az egyiket és ráakasztotta  a Fenyőfa ágára. 
- Tetszik? – kérdezte a fát.

A Fa csak meglibbentette az ágát bólintásképp. A Kisfiú mosolyogva nyugtázta a választ. Sorba kerültek fel a fára az arany-ezüst-piros-sárga-kék-zöld színű fényes csodák. A Fa egyre szebb és szebb lett.  Végül az utolsó dísz is a helyére került.
- Valami kellene a tetejére is – mondta az Apa.
- Tavaly eltört a csúcs, emlékszel?  - válaszolt az Anya kicsit szomorkásan. -  Pedig milyen szép volt…
- Szép ez így is, csúcs nélkül – mondta a Kisfiú csillogó szemekkel.
- Na akkor menjünk, nem késhetünk el a miséről – szólt az Apa.

Kis idő múlva távoztak, egyedül hagyva a feldíszített Fenyőt a nagyszobában. Besötétedett, lassan feljöttek a csillagok.

- Láttad az a csodálatos fát, ott az erdő szélen? 

- Igen, az valami gyönyörű. Hogy csillog, igazán királyi jelenség.
- Ti miről beszéltek? – fordult kíváncsian a Csillaglány a két másik csillaghoz, akik mögötte susmorogtak.
-  Az erdőszéli házba beköltözött egy csodálatos királyi jelenség. Fénylő, csillogó palástja van, csak úgy szórja a fényt.
 - Ó, igen? – érdeklődött visszafogottan a Csillaglány.
- Igen,. igen, nézd meg, neked való szépség… - hízelgett az egyik susmorgó.
- Na jó, esetleg vetek rá egy pillantást, de csak azért hogy ne mondhassátok, h nem hallgatok rátok! – válaszolta a Csillaglány. – ezzel méltóságteljesen elúszott az erdő széle felé.

A Csillaglány enyhe izgatottsággal közeledett a házhoz. Már kintről is látszott, hogy valami fényes van odabent. Közelebb úszott és belesett az ablakon.

Hatalmasat dobbant a szíve.

Igen, ez Ő. Az ő szépséges hercege, akire mindig is várt! Gazdag, csillogó, méltóságteljes… Igaz, hogy Fa, de az kit érdekel ennyi gazdagság láttán? Azt kívánta, h örökké együtt legyenek.

Ekkor meglátta a Hold, ahogy az ablakon kukucskál befele.
- Vigyázz Csillaglány, veszélyes. amit most csinálsz…. ha nem szerelemből választasz, örökre elveszted a csillag létedet.
- Nem érdekel, én őt akarom, soha nem láttam még ennél szebbet.
- Te döntesz, én figyelmeztettelek. – mondta a Hold és otthagyta az ablaknál sóvárgó Csillaglányt.

A Csillaglány leheveredett a küszöbre és elaludt. Itt talált rá a Kisfiú, amikor hazaértek a miséről.
- Édesapám, nézd mit találtam az ajtóban – mutatta fel a gyönyörű, alvó csillagot.
- Ez pont jó lesz csúcsnak – mondta nevetve az apja, és sietve bementek a házba, ahol egyből a Fenyő tetejére tették a még mindig szundikáló Csillaglányt. Ott tündökölt, bevilágítva a szoba legkisebb sarkait is.

A Fenyő el se hitte, hogy mi történik körülötte: a Csillaglány itt, az ő karjaiban? De ez hogy lehet?

De eszébe jutott a beszélgetésük, és most először érezte úgy, hogy semmi köze ehhez a hideg, szívtelen teremtéshez.

A melegben felébredt a Csillaglány is. És meglepve vette észre,  hogy ott van a  legmagasabb ágon, pont a fa tetején, mintegy megkoronázva az ő Hercegét. Határtalan büszkeség öntötte el. „Igen, megcsináltam. Én lettem a legsikeresebb Csillaglány. Egy Herceg a párom és én vagyok a korona a fején.”

A Fenyő megszólalni se mert, tartotta a fejét egyenesen, nehogy lebillenjen róla a szépség. Az meg tündökölt, szórta a hideg  fényét szerte-széjjel. 

A család vacsorához ült, utána kibontották a ajándékokat, a Kisfiú kapta a legszebbeket. A mosolya vetekedett a csillag fényével, ahogy sorra kipróbálta az új játékait. Estére elcsendesedett a ház.
- Most már bemutatkozhatunk egymásnak – búgta gerlehangon a Csillaglány.
- Én a Csillaglány vagyok, benned kit tisztelhetek?
- Nem ismersz meg Csillaglány? – kérdezte a Fenyő halkan.
- Az erdő széli Fenyő vagyok, akit annyira gonoszul kikosaraztál még a nyáron.
- Ki? Nem is emlékszem rá… Ne viccelj már, te nem vagy egy közönséges fenyő.
- De én egy teljesen hétköznapi fenyő vagyok, akit kivágtak, feldíszítettek és kiállítottak ide a szoba közepére.
- Mit mondasz? – kezdett megrémülni a Csillaglány. – Te nem lehetsz az a Fenyő!
- De én pontosan AZ a fenyő vagyok, akinek miattad szakadt meg a szíve.
- És én meg miattad adtam fel a csillag-létemet! Ez nem ér! Vissza az egészet!
- Sajnálom, ha tévedtél. Én is tévedtem veled kapcsolatban akkor. Én azt hittem, hogy a szépséged nem csak külső, hanem belülről fakad, de megmutattad akkor, milyen is vagy valójában. Most visszabillent a mérleg nyelve, te is megbűnhődsz a kevélységedért.

A Csillaglány megpróbált felemelkedni a fenyő csúcsáról, de nem ment, mintha hozzáragasztották volna.  Rángatta, cibálta magát, de semmi. Csak az ereje fogyott. Az erejével együtt a fénye is.

Ekkor a Hold nézett be az ablakon. Meglátta a fa tetején a Csillaglányt, ahogy cibálja magát.
- Mondtam neked, ugye? Lemondtál a csillag életedről érdekből. Nem igaz szerelemből, hanem mert elvakított a gőgöd, az anyagiasságod, a kevélységed. Most ez lesz a büntetésed. Hogy örökre dísz maradsz, az, amiként éltél eddig is: egy szép, fényes égi díszként. Ne küzdj ellene, mert még a maradék fényedet is elveszted.

A Fenyő megsajnálta az egyre jobban halványuló Csillagot.
-  Nincs semmi lehetőség arra, hogy ismét Csillag legyen? – kérdezte a Holdat.
-  Nincs.
- Nagyon sajnálom őt. És még mindig szeretem, annak ellenére, hogy összetörte a szívem. Szeretnék segíteni rajta.

A Hold elgondolkodott. Ránézett a Fenyőre majd a pislákoló fényű Csillaglányra.
- Egy megoldás létezik. Ha életet adsz életért.  A tiedet az övéért. De én nem tenném.
A Fenyő elgondolkodott. A Csillaglány megérdemli a sorsát. De ő mégis szereti, minden kevélysége, gőgje ellenére. Őt kivágták, beteg. Érzi. ahogy belőle is szivárog az életerő.
- Rendben. Életemet az életéért.

Ekkor kicsapódott az ajtó és a Kisfiú rontott be rajta.
- Ne tedd, soha nem volt még ilyen szép karácsonyfánk! Kérlek!
- Te érted, amit mi beszélünk? – döbbent le a Fenyő.
- Persze, mindent hallottam kintről.
- Akkor azt is tudod, hogy mért tenném.
- Igen, mert szereted azt a gőgős csillagot, aki meg nem szeret téged. De én szeretlek.
- Én meghalok, érzem. Akkor legalább a Csillaglányt meg tudnám menteni. Engedd meg nekem, hogy ne haljak meg értelmetlenül.

A Kisfiú lassan, könnyekkel a szemében bólintott.
- Lépj hátra, kérlek – szólt a Kisfiúnak.  - Akkor Hold, tedd, amit tenned kell.

A Hold sugarával lángra lobbantotta a kandallóban pislákoló tüzet, ahonnan egy parázs átugrott a Fenyőre, az egyből lángra kapott. Hatalmas fényes lángcsóvaként égett a szoba közepén pár pillanatig, amíg hirtelen egy izzó hamukupaccá nem omlott össze, közepén egy halványan lüktető csillaggal.

A Kisfiú óvatosan kiemelte a Csillagot a hamuból, az ajtóhoz vitte és feltartotta a kezét a Hold felé. A Hold megsimogatta a tenyerén lüktető csillagot, és az lassan emelkedni kezdett egyre fényesebben és fényesebben. 

A Csillaglány hideg fénye a múlté lett, meleg aranysárga fénye beragyogta a fél éjszakai égboltot. Attól kezdve minden éjjel a megállt az erdőszéli ház felett, és emlékezve a Fenyőre, reggelig ott vigyázta a Kisfiú álmát.

Vége